51.rész: Végre vége

Kedves Olvasók!

Megérkeztem a következő résszel, ami remélem jobb lett, mint az előző, mert az elég slampos lett. Várom a véleményeket, még mindig lehet szavazni, és feliratkozni. Jó olvasást mindenkinek és kellemes ünnepeket!

~Dorothy~

Reggel krákogásra, köhögésre ébredtem. Felkaptam a fejemet és anyám állt az ágyam szélén. Harry még édesdeden aludt a karjaim között.
- Erről nem volt szó – utalt anyu Harry-re, miközben próbáltam ébresztgetni. Elég kellemetlen helyzet volt, mindenhová néztem, csak anyám szemébe nem. Közben felfedeztem aput is, aki a folyosón várt minket. Harry közben ébredezett, de ahogy megpillantotta „anyósát” szemei kipattantak. Megsemmisülve néztünk egymás szemeibe.
- Sajnálom, de én szeretem Harry-t – jelentettem ki magabiztosan. Anyám szúrós szemeivel méregetett minket, majd sóhajtott egy mélyet.
- Nem érdekel, rossz hatással van rád – sziszegte ki fogai között, megint nagyon dühös voltam rá. Harry közben már kikászálódott és inkább kiment a folyosóra apuval beszélgetni – ő sokkal jobban bírja. – Hogy vagy kincsem? – váltott hirtelen témát anyu, elővette a kedves énjét.
- Eddig sem volt semmi bajom – válaszoltam. Végül nem álldogált tovább, hanem kiment az automatához és hozott nekem egy forró csokit. Addig apuék is bejöttek, mire mosolyra húzódott a szám, örültem nekik. Leültek egy-egy székre, és kérdezősködtek hogylétemről, meg hasonlók.  Majd bejött az orvosom egy nővel.
- Jó napot, Dorothy hogy van? – kérdezte kedvesen az orvosom, Mr. Gibson.
- Jó napot, remekül – mondtam – meddig kell még bent lennem? – kérdeztem kíváncsian.
- Itt van a pszichológus, vele kell egy kicsit beszélgetned, és majd ezután eldöntjük, hogy meddig kell bent lenned – mondta, majd mindenki kiment és csak a hölgy maradt bent. Feljebb ültem az ágyamon, ő közelebb jött és a kezét nyújtotta. Fel akartam állni, de azt mondta: hagyd. Kezet ráztunk, majd leült a mellettem lévő székre, ahol már oly sokan megfordultak. Elkezdett kérdezgetni mindennapi dolgokról, amikre én készségesen válaszoltam. Majd szóba jött Harry. Elkezdtem neki mesélni a kapcsolatunkról elejétől a végéig. Nem tudtam miért kérdezi, de biztos volt rá oka. Erről pedig áttért arra a bizonyos napra, amikor egyedül mentem haza. Belekezdtem a történetbe, onnantól kezdve, hogy elindultam a suliba. A végére már folytak a könnyeim nem bírtam a nyomást. Nem tudom miért bíztam meg benne, talán mert ő egy dilidoki. Egy nagyon kedves dilidoki.
- Mit éreztél aznap? – kérdezte.
- Féltem, nagyon is. Még a rendőrökbe sem bíztam, inkább hívtam Harry-t. Ahogy mászkáltam a házban szobáról - szobára egy késsel a kezemben, legszívesebben elbújtam volna az ágyam alá, hogy sírjak és üvöltsek. Egy szoba maradt, a barátnőmé, és persze, hogy ott szökött meg. De talán jobb is, ha ott találom, nem hiszem, hogy tudtam volna védekezni, annyira leblokkoltam volna – fejeztem be mondandómat, miközben hangtalanul sírtam.
- Rendben, köszönöm, és nagyon sajnálom, most megbeszélem az orvossal, szia – köszönt el és kilibbent a szobából. Csak halkan elköszöntem, de ezt ő már úgysem hallhatta. Megsemmisülve, kiszolgáltatva ültem a kényelmetlen kórházi ágyon, mikor Stephanie rontott be hozzám. Szemeim felcsillantak, örültem látogatásának.

- Szia – húzta el a végét, majd odajött hozzám és szorosan megölelt. – Úgy hiányoztál – mondta szomorúan, majd leült az ágy szélére.
- Te is nekem, mi újság? Most hol laksz? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- A fiúknál és megint hülyén érzem magam, hogy náluk lakom, és sajnálom, hogy nem mentem aznap suliba, különben most nem feküdnél itt – mondta, miközben lehajtotta fejét.
- Ezt még egyszer meg nem halljam tőled, befejezed a rinyálást, nincs semmi bajom, kijutok innen, hidd el, ez nem a te hibád – szidtam le, amolyan barátian. Rengeteget beszélgettünk, később Harry is csatlakozott hozzánk, a szüleim pedig inkább kint maradtak.  Késő estig beszélgettünk, Harry-nek holnap semmi dolga, Stephanie-t pedig kikérték a suliból. Addig maradhattak ameddig akartak, és én nagyon örültem nekik. Később legnagyobb meglepetésemre még négyen társultak hozzánk: meglátogattak a fiúk is. Már szinte ülőhely se volt, ezért a kanapén kuporogtak mind a négyen. Nagyon jól szórakoztam, mindenki sokáig maradt. Késő este mikor már szállingóztak haza a fiúk, bejött az orvos. Elkezdtem izgulni, nagyon reméltem, hogy hazaengednek. Néma csend telepedett a szobára, már senki sem poénkodott. Köszöntött minket az orvos, majd ismertette a tényeket.

- Dorothy, a viselkedése alapján, meg amit a pszichológus mondott, úgy döntöttünk, hogy – vett mély levegőt, amitől én még idegesebb lettem – rendben van, holnap hazamehet – fejezte be, én pedig kivirultam. Annyira boldog voltam, hogy nem titulálnak őrültnek és nem zárnak be egy gumiszobába.
- Nagyon - nagyon köszönöm – mondtam.
- Holnap megkapja a jelentést, viszlát – ment ki. Mindenki, aki még ott volt megölelgetett és örült nekem. Annyira kellemesen töltöttük el a napot, annak ellenére, hogy egy kórházban voltunk. A végére már csak Harry és Stephanie maradt, most barátnőm feküdt be mellém, míg Harry a kanapén próbált ülve aludni. Végre vége van ennek és boldogan mehetek majd haza. Ennek hatására nyugodtan aludtam el.

50.rész: Itt kell mellette lennem

Kedves Olvasók!

Remélem élvezitek a szünetet, és használjátok ki, hogy nem kell tanulnotok. Megérkeztem az 50. résszel, ezután még lesz néhány, mivel voltam olyan okos, és beletettem egy új szálat, de annyira tetszett, hogy muszáj voltam. 50 résszel akartam befejezni, de rájöttem, hogy lehet 59 is, nem fogok azért írni egy hatvanadikat, hogy kerek szám legyen - felesleges! Minek, ha akkor már nincs hozzá ihletem? Mert ha akkor lesz kerek egész, akkor már minek elrontani. Na most is rám jött a duma, tehát befejezem és még egyszer itt az új rész! Ami ugyanazt mondja el mint az előző más szemszögből.Kellemes ünnepeket! Imádom az olvasóimat<333

Jó olvasást xx!

~Stephanie~

Szörnyű napokat élünk át. Az ominózus nap óta Dorothy szülei hotelban, míg én a fiúk házában tengetem a napjaimat. Ismét a terhükre vagyok – hurrá. Folyton csak a délután jár az eszembe, amikor egymagamban sétáltam haza a suliból, miközben Dorothyt rengetegszer hívtam és mégsem vette fel. A házunkhoz értem és furcsállva nézegettem a körülötte lévő sárga helyszínelős szalagot. Félve közelítettem meg, majd körbenéztem, de senkit nem láttam. Rám jött a pánik, hogy mi történhetett, miközben Dorothy itthon volt. Remegő kezekkel hívtam fel, de nem vette fel. Csak nem történt vele valami? Istenem mondd, hogy épségben van valahol! Minden az én hibám, vele kellett volna mennem a suliba és nem lustálkodni. Félve hívtam fel Harry-t, miközben imádkoztam, hogy jó hírekkel szolgáljon.
- Harry, Harry mi van Dorothy-val, mondd, hogy nem lett semmi baja! – halkult el végére a hangom, magam sem ismertem rá.
- Stephanie nyugodj meg – kezdett bele – kiraboltak titeket mielőtt Dorothy hazaért. Semmi nyoma nincsen, mivel a lábtörlő alatt volt kulcs, nem volt nehéz dolga az illetőnek. Ezért a rendőrök nem hisznek neki, azt hiszik, hogy őrült és ő csinálta az egészet. A St. Martin kórház idegosztályán kezelik, itt vagyok mellette, éppen alszik – fejezte be, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam, idegosztály? Ez ugye csak egy rossz vicc? – Stephanie, ide jössz, küldjek érted taxit? – kérdezte meg, mire feleszméltem és ismét rászenteltem a figyelmem. 
- Azt megköszönném – mondtam, majd letettük. Nem kellett sokat várnom, megérkezett a kocsi és nekem csak be kellett szállnom, minden el volt intézve. A helyzethez képest nyugodtan ültem, de a fejemben millió kérdés kavargott. Csak hadd lássam, hogy jól van. Mikor érünk már oda? Istenem legyünk már ott. Idegesen kezdtem dobolni a lábammal, majd rákérdeztem a sofőrnél, mikorra érünk oda.
- Elég nagy dugó van, még vagy fél óra – mondta unottan. Fél óra? Ez most komoly? Elővettem a telefonom és felmentem twitterre. Megnéztem a fiúk kiírásait semmi különös nem volt, ezért le is jöttem. Nézelődtem ki az ablakon, csodáltam Londont, ahogy első alkalommal. Még mindig meglepetten lépek ki a házunk kapuján, hogy itt vagyok, itt élek. Felemelő érzés sétálgatni a Big-ben mellett, a London-Eye-ról nézni a várost. Ilyenkor már az eső sem tud zavarni, annyira gyönyörű minden. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, a taxi megállt és én kiszálltam belőle. Sietve tettem meg a néhány lépést a recepcióig, ahol útba igazítottak, majd szinte futva mentem fel Dorothy szobájához. Harry ott ült az ágya mellett és csak nézte. Dorothy aludt, ezért csendben lépkedtem Harry mellé. Halkan köszöntöttem, mire kicsit megijedt. Odahúztam mellé egy széket, majd elkezdtünk beszélgetni.
- A szülei tudják? – kérdeztem új témát feldobva.
- Nem, de jó lenne, ha nem otthon tudnák meg, nem tudok őket felhívni? Én nem vagyok olyan jóba velük – mondta egy fintorral az arcán. Előkerestem a telefonom, tárcsáztam őket, de mivel munka közben nem vették fel, inkább írtam egy üzenetet. Majd ha ráérnek, úgyis elolvassák és bejönnek. Ásítottam egyet, nem volt még olyan késő, de fáradt voltam.
- Haza kellene menned, vagyis hozzánk – mondta Harry halkan. Csak megráztam a fejem, szó sincs róla, hogy itt hagyom őket. Lehet, hogy alszik, de itt kell mellette lennem. – Menj Niall-hez, aludj egyet, készülj a sulira – sorolta Harry miket is kéne csinálnom. Teljesen igaza volt. Sóhajtva felálltam, és szedelőzködni kezdtem. Elköszöntem mindkettejüktől, és kimentem a kórház elé. A taxi még mindig kint állt, ezért elvitettem magam a bandalakba. Ez közelebb volt, mint a mi házunk, ezért már ott is voltam. Kifizettem a taxit és az ajtó elé állva, csengettem. Zayn jött ki kómásan, mégis belőtt séróval, meglepődött, de beengedett. Felkiabált Niall-hez, aki fél perc múlva már ott állt mellettem és aggódva nézett rám. Látta, hogy valami nincs rendben. Felmentünk a szobájába, leültünk az ágyra és elmeséltem mi is történt ma. Vegyes érzelmei kiültek az arcára, egyszerre volt boldog, hogy én jól vagyok, és szomorú Dorothy miatt. Persze ő is, mint mindenki úgy gondolta, felesleges a dilidoki, de erről sajnos nem mi döntünk.
- Nem lenne baj, ha itt maradnék, míg ez az egész tart? – kérdeztem szégyenlősen. Kiszolgáltatva éreztem magam, amiért megint náluk fogok lakni.
- Ez nem kérdés, addig maradsz, ameddig akarsz. Kérlek, nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta, mert látta, hogy mindjárt elbőgöm magam. – Vegyél egy forró fürdőt, addig csinálok valamit enni, mint az első randinkon nálunk, emlékszel? – kérdezte, nekem pedig elállt a szavam, hogy emlékszik. Istenem, hogy lehet ennyire édes? Folyton csak kényeztet. Végül beleegyeztem, és amíg ő elkészítette nekem a fürdőt, én kipakoltam az iskolatáskám és átnéztem mi is a lecke.
- Legalább most ne tanulj, sőt a héten ne is menj iskolába, felesleges hisz úgysincs tancuccod, csak otthon – nevetett, majd kivette a kezemből a könyveimet és forró csókot lehelt ajkaimra. Bevezetett a fürdőbe, majd magamra hagyott egy üveg Nutella és eper társaságában. Lehámoztam magamról a ruháimat és belevetettem magamat a kádba, miközben jóízűen majszoltam. Gondolataim ismét cikáztak, nem tudtam magam lefoglalni. Miért akarják bezárni a testvéremet egy gumiszobába? Semmi baja nincsen, mi voltunk olyan hülyék és tettük a kulcsot a lábtörlő alá. Semmiről nem tehet. Attól még, hogy idegesen viselkedik, ez normális ilyen helyzetben. Félt, megijedt, hisz egy házban volt egy emberrel, aki akár meg is ölhette volna. De erre már nem is merek gondolni. Kétségbeesetten faltam a nutellát, az eper már elfogyott, de úgy éreztem, még mindig ennem kell. El kellett terelnem a gondolataimat. Megmentésemre sietett Niall, aki kopogott párat az ajtón, majd óvatosan benyitott. Nem voltam előtte szégyenlős, kivitte az üres nutellás üveget, meg ami nem kellett. Addig én felöltöztem, majd kéz a kézben mentünk ki az ebédlőbe. Ahogy először, most is spagettit ettünk, nagyon finom volt. Meghitt hangulat volt, a fiúk itthon voltak, de mégsem zavartak minket. A helységet csak a gyertyaláng világította meg. Ültünk egymással szembe, egymás szemeibe feledkezve, tudtuk mit gondol a másik, szavak nélkül is. Közelebb jött a kis asztalnál, tekintete szemem és a szám között járt, majd végül lassan, érzelmesen megcsókolt. Egy kosza könnycseppet engedtem útjára, ami végigszántotta az arcomat, majd lefolyt a kulcscsontomon. Ajkaink elváltak egymástól, gyönyörű tengerkék szemeibe néztem, amik boldogságtól csillogtak. Én is boldog voltam, miközben barátnőm kórházban van. Nem lehetek ennyire önző, ezért úgy döntöttem inkább bemegyek hozzá, mellette kell lennem.
- Köszönöm Niall ez nagyon jól esett. Szeretlek – adtam puszit szájára – de Dorothy mellett a helyem, be kell menjek hozzá – mondtam szomorúan.

- Megértelek – adott homlokomra puszit. Felálltam elkezdtem készülődni, minden cuccom itt hagytam, úgyis ide jövök vissza. Niall elvitt a kórházig, majd ott elbúcsúztunk egymástól. Az ismerős útvonalon közelítettem meg a szobát, ahol csak Dorothy volt. Leültem a székre, amin eddig Harry ült, és csak sírtam, nem tudtam mást tenni. Pár perccel később Harry ijedt hangját hallottam meg, miszerint „Stephanie jól vagy?”. Elkezdtem neki hablatyolni, hogy minden az én hibám, miattam került ide be. Vállán sírtam ki magam pedig nekem nem is voltak igazi problémáim. De ő jó baráthoz híven megnyugtatott, hogy nem az én hibám, kihozzuk innen. Nagyon aranyos próbálkozás volt, de nem nagyon jött be. Végül idehívta Niallt, aki szegény megint jöhetett be értem. Feljött, majd lecseszte Harry-t az interjú miatt. 

- Stephanie gyere – szólt hozzám kedvesen, ahogy megnyugodott. Szipogva mentem oda hozzá, nem féltem tőle, mert hangosan beszélt, hisz tudom, sose bántana. Elköszöntünk, majd kisétáltunk az épületből és ismét hazamentünk. Az ideiglenes otthonomba. Niall tűrte a hülyeségem, hisztim, nem is tudom, hogyan. Nagyon becsülöm ezért, legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Pár perc múlva már az ágyán feküdtünk egymás mellett néma csendben. Fogta a kezem, erőt adott, ahogy azt egy lelki társ teszi. Feléhajoltam és erőtlenül megcsókoltam, beletúrtam szőke hajzuhatagába, majd fejem mellkasára hajtottam és lassan álomba szenderültem.

Boldog Karácsonyt!

Szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden kedves olvasómnak, tegnap nagyon sokan néztétek meg a blogom és rettentően sokan olvastátok, amiért örök hála, imádlak titeket! Mindenkinek kívánok sok szeretetet, boldogságot, és ajándékot. Szeressétek a családotokat, barátaitokat, ne feledjétek, hogy ők sokkal fontosabbak, mint bármilyen ajándék. Ne szomorkodjatok, ha nem kaptok annyi ajándékot, mint mások, de higgyétek el, biztosan tudom, hogy ti sokkal több szeretetet kaptok. Tehát mindenkinek szeretnék még egyszer boldog karácsonyt kívánni, ebben az évben még várható új rész, természetesen. 

Elkapott az az érzés, hogy nem tudom eldönteni, melyik Louis Tomlinson-s képet töltsem fel ide, mert nem tudok választani annyira jók! Mert igen, a mi répafaló Louis-nk ma ünnepli a 22. (!!!) születésnapját. Ha ránézek arra az idióta cuki fejére, nem gondolnám, hogy ő 22 ismétlem 22 éves. De igen, ennyi és bár neki ez nem tetszik, ahogy tweetjeiben írja, attól még annyi. De, hogy is hangzik a dal: 

,,Forever young,

I wanna be,

Forever young,

Do you really want to live forever,

Forever,

Forever young."

Mert igen ezeket a sorokat ők éneklik. Végül úgy döntöttem, hogy nem egy happy birthday feliratú képet rakok ki, hanem egy olyat amin önmagát adja, és látszik, hogy örökké fiatal és bolond akar lenni. Ezúton is szeretnék Boldog 22. Szülinapot Kívánni Louis William Tomlinson-nak! Ő a legjobb!♥♥♥

49.rész: Félek, hogy elvesztem a hitem

Kedves Olvasók!

Tudom, hétvégére ígértem az új részt, ami miatt rengeteg látogatottságot kaptam (amit köszönök), de sajnos csak mára tudtam megírni. Remélem azért tetszeni fog nektek, várom a véleményeket megjegyzés, chat üzi formájában. Nagyon köszönöm a rengeteg szavazatot mindkét kategóriában, sokat jelent. Boldog karácsonyt mindenkinek, és szeressétek a családotokat, barátaitokat, ellenségeiteket. 

Jó olvasást xx!

- Hol vagyok? – mire ő gondolkodva rám nézett, hogy mit is mondjon…

- Biztonságban – felelt rendesen, de én mégsem tudtam meg többet. Fel akartam ülni, de ő nem engedte, arra hivatkozva, hogy pihennem kell.
- Mi történt? Miért vagyok itt? És pontosan hol vagyok? – kérdeztem ijedten, mire ő homlokon puszilt, hogy megnyugodjak. Kezével végigsimított kézfejemen, és egy sóhajtást követően kezdett el beszélni:
- Az idegosztályon vagy, azért mert az orvos nem hiszi el, amit mondtál, mert semmi jel nincs erőszakos behatolásra. Mert ugye betörtek hozzátok, erre emlékszel? – kérdezte meg félve, és reménykedve.
- Igen emlékszem, de mi az, hogy az idegosztályon kezelnek, nem vagyok őrült, engedjenek ki, én igazat mondtam. Azért nem találtak erőszakos behatolásra nyomot, mert a lábtörlő alatt volt a kulcs, amivel ki lehetett nyitni az ajtót, értsék már meg, hogy igazat mondok! – üvöltöttem már a végére, mire néhány orvos bejött, és valamit beadtak infúzión keresztül. Kissé megnyugodtam, majd a szobában lévő orvosokat figyeltem, akik mind engem vizslattak. Majd óvatosan Harry-re néztem, aki próbálta elrejteni kitörő érzelmeit, szerintem ő is fél attól, hogy begolyóztam. – Harry kérlek, legalább te érts meg, hidd el én jól vagyok, csak most idegeskedek, mert be akarnak zárni egy gumiszobába – szólaltam meg már csendesebben. Az orvosok közt volt, aki jegyzetelt, valaki pedig hangfelvételre vett mindent. Nagyon örültem, mi ez egy kihallgatás? Mellem alatt összefontam két kezemet, és bedurciztam. Ha Harry nem lenne itt, szerintem még mindig torkom szakadtából üvöltenék az orvosokkal, akik persze végképp nem akarnának kiengedni. De már csak Harry jelenléte is megnyugtat, a legjobb dolog most az életemben, hogy itt van velem.
- A szüleimről van valami hír? – jutott eszembe.
- Stephanie beszélt velük, bejöttek csak te aludtál. Most tudtommal dolgoznak, Stephanie pedig nálunk. Nem akart menni, de mondtam, hogy majd én itt leszek – mondta, mire én lágyan megcsókoltam.
- Köszönöm, meddig kell bent maradnom? – kérdeztem az orvosokra nézve.
- Nem tudni, ezt majd eldönti a pszichológus – mondta az egyik. A pszichológus szó hallatán felháborodtam, ennyire ne nézzenek már hülyének. Próbáltam nem felidegesedni, kisebb-nagyobb sikerrel. Úgy döntöttem inkább visszafekszem aludni. Harry-től elköszöntem, az orvosok pedig végre elhúztak.

~Harry~

Dorothy végre elaludt, és nem idegeskedett tovább. Ki fogok mellette állni, de félek ezektől az orvosoktól, nagyon manipulálni próbálnak mindkettőnket. Félek, hogy elvesztem a hitem. Ezek az emberek csak be akarják őt ide zárni, minden ok nélkül! Csak a szülei – legfőképp az anyja – nehogy hagyja ezt, mert akkor nem nagyon lehet mit tenni. De azért tenni fogok ellene, ha kell, pereskedek.
Amikor az anyját felhívtam azzal, hogy lánya az idegosztályon van, elkezdett velem üvölteni, hogy hogyan került oda. Egyből engem okolt, és persze nem nézte jó szemmel, hogy vele vagyok. De nem igazán érdekelt, plusz egy ember, aki utál, már mit számít. Közben Paul már rengetegszer hívott, de nekem Dorothy mellett a helyem. Tehát a mostani interjún én nem voltam betegségre hivatkozva. Hirtelen felálltam és elindultam megkeresni a főorvost. Mivel nem találtam ezért elmentem a recepcióra, majd miután útbaigazítottak, visszamentem a folyosóra. A legvégén volt az irodája, kisvártatva bekopogtam. Egy idősebb férfi nyitott nekem ajtót, mikor meglátott elmosolyodott.

- Á Mr. Styles jöjjön beljebb – fogadott szívélyesen, mire leültem egy fotelba, ő pedig az asztala mögé.
- Dorothy-ról szeretnék érdeklődni, hogy Ön mit gondol a „betegről”? – lóbáltam a levegőbe a macskakarmokat, vagy minek is nevezik ezeket.
- Az állapota stabil, szerintem csak nagyon megijedt, véleményem szerint semmi oka nem lenne rá, hogy ilyet csináljon. Tudtommal semmi erőszakos behatolásra nem volt nyom, de ahogy Dorothy mondta a kulcs lábtörlő alatt volt – nézett rosszallóan, nem találta a legjobb ötletnek, hát tényleg nem a legjobb hely. – Tehát azon kívül, hogy néha ordibál, és idegeskedik, ami ilyenkor stresszes helyzetben normális, valószínűleg semmi baja, de a pszichológusnak még lesz hozzá pár rutin kérdése – fejezte be mondandóját. Bólintottam, hogy egyetértek.
- Egy kérésem is lenne: lehetne azt, hogy minden adat titkosított legyen? Nagyon fontos lenne, hogy a média ne azt állítsa, hogy a barátnőm őrült – vágtam fancsali képet.
- Természetesen, ezek mindig titkosítottak – felelt.
- Köszönöm – álltam fel, majd kezet fogtam az orvossal és távoztam. Kifújtam magam, ezen is túl vagyunk. Visszasiettem kedvesem szobájába, aki még mindig aludt, de nem volt egyedül: Stephanie ült mellette és keservesen sírt. Tehát nem bírt otthon maradni, bejött hozzá.
- Stephanie jól vagy? – kérdeztem, miközben magamhoz öleltem.
- Minden az én hibám, miattam ment vissza, mert azt hitte, nem mentem suliba, miattam akarják ide bezárni, érted Harry? – Vállamon sírta ki magát legjobb lánybarátom, én pedig csak vigasztaltam.
- Hidd el, hogy ez nem így van, ne okold magad, kihozzuk innen – biztattam tovább. Nem adhatja fel, ahogyan én sem. – Felhívom Niall-t, hogy vigyen hozzánk rendben? – bólintott, én pedig gyorsan tárcsáztam. Öt percen belül már négyen voltunk a kórteremben, Niall engem szidott le, amiért nem voltam az interjún, Stephanie pedig még mindig a vállamon sírt. Közben bejött egy orvos, hogy fejezzük be, mert a beteg nyugalmát zavarjuk.
- Stephanie gyere – tárta szét Niall karjait, miközben hirtelen lenyugodott. Stephanie kissé félénken ment oda hozzá, de én tudtam, Niall akármennyire is dühös rám, lányt sosem bántana. Főleg nem szíve választottját. Stephanie elbúcsúzott barátnőjétől, mire mi ismét kettesben maradtunk. Mellette kellett volna lennem reggel, mikor hazament. Akkor most semmi probléma nem lenne, én megvédtem volna, most nem félne, és minden rendben lenne. Azon kívül, hogy a házuk romokban. De most nem fogom magam sanyargatni, a legfontosabb, hogy felépüljön, és ismét hazamehessen. Egy olyan otthonba, ahol biztonságban van.

48.rész: Akár egy horrorfilm

Kedves Olvasók!

Utolsó hét van a suliban, tehát kevesebbet kell tanulni, mint amúgy, és én ezt ki is használom, hogy a blogot írjam. El is készültem az új résszel, remélem, elnyeri a tetszéseteket, és ha szeretnétek, akkor hagyjatok magatok után nyomot a következőképpen:

- tetszik gomb

- megjegyzés
- chat
- feliratkozás
- szavazás ( két féle is van)
- facebook csoportba való jelentkezés

Tehát rengeteg lehetőség van, nem kell nekem ódákat zengeni, hogy milyen a blog, mert annyival is megelégszek, hogy tetszik/nem tetszik, jó/nem jó stb. Most sem könyörgök nektek, csak gondoltam megemlítem, hogy ilyen lehetőség is van. Szerintem túl hosszú lett, és elég eseménytelen, de azért remélem tetszik. Hétvégén remélhetőleg ismét új rész lesz, a szünetben pedig még több! Nem szeretném tovább húzni a szót, jó olvasást mindenkinek és hangolódjatok a karácsonyra xx L*encii.~

Reggel fáradtan keltem ki az ágyból. Csodálkoztam, hogy magamtól keltem, ezért megnéztem az órámat, és szomorúan vettem észre, hogy még aludhattam volna. Stephanie mellettem feküdt, de még nem kelt fel. Felvettem a köntösömet és lebaktattam a konyhába, ahol csináltam mindkettőnknek reggelit. Az asztalra tettem és felfutottam az emeletre, majd berontva a szobába ráugrottam az ágyra ébresztés gyanánt.
- Jó reggelt, kész a reggeli! – üvöltöttem torkom szakadtából, mire ő csak morgott egyet és a párnát a fejére húzta. Úgy döntöttem, hogy gonosz leszek és megleckéztetem egy kicsit, ezért hagytam aludni, és egyedül mentem le reggelizni. Senki nem volt otthon, a hűtőn csak egy cetlit találtam: Későn jövünk, rendeljetek valamit enni, pénz a fiókban. xx Anya. Hamar beletörődtem, hogy ma se lesz itthon anyu, bár sajnáltam, hogy apuval nem tudok beszélgetni.  Mindegy, inkább tovább kezdtem készülődni, mert nem akartam elkésni az első napon – nem úgy, mint ahogy Steph fog. Gonosz mosoly jelent meg arcomon, torkomból felszakadt az ördögi kacajom. Gyorsan észbe kaptam, hogy mégse vagyok itthon egyedül, és ki tudja, lehet anya felszerelt pár kamerát.  Mielőtt elkezdtem volna őrülten kamerákat keresni inkább elhessegettem ezt a hülye gondolatot, és felmentem készülődni. Stephanie még mindig félálomban feküdt az ágyon.
- Ugye tudod, hogy el fogsz késni, 10 perced van – mondtam találomra az időt, mire felriadt, majd leesett az ágyról. Most aztán jól jött volna az a kandi kamera – gondoltam magamban miközben a nevetésem próbáltam visszatartani. Gyorsan elővette a telefonját, majd bosszúsan nézett rám:
- Még csak 8 óra – mondta unottan, majd visszadőlt.- Fel tudod fogni, hogy odahaza ilyenkor kezdődik az óra, te meg még fel se keltél? – kérdeztem drámaian. Semmi reakció, mit is vártam. – Én nem szólok többet, de hidd el, hogy el fogsz késni – mondtam és összeraktam, hogy mibe is menjek ma. Egy egyszerű farmert vettem fel, toppal, amire a hidegre való tekintettel egy New York feliratú pulcsit húztam, amit még Harry-től kaptam, amikor ott voltak. Felvettem a „mamuszcipőmet”, ami akárki akármit mond nagyon kényelmes. Bementem a fürdőszobába és rendbe szedtem magam. A hajamon egyszer áthúztam a vasalót, hogy csak épphogy hullámos legyen. Felkaptam az iskolatáskám, amiben alig volt pár cucc, majd lementem a nappaliba. Mivel volt még egy csomó időm, ezért írtam egy üzenetet Harry-nek. Valószínűleg már ő is felkelt, mert tudtommal ma interjúra mennek. Azt hiszem, ha lesz időm, akkor azt megnézem délután. Hamarosan felhívott, ezért gyorsan felvettem.

- Szia – húztam el a végét. Ő még félálmában köszönt, mire rákérdeztem: - Bocsi, én keltettelek?
- Nem baj, már úgyis kelnem kellett volna – magyarázta meg, nehogy bűntudatom legyen.
- Lehet nem telefontéma, de azt akartam kérdezni, hogy a média most mit tudjon rólunk? Csak mert tegnap live-stream-et tartottunk, és a veled kapcsolatos kérdésekre nem akartam válaszolni, mert nem beszéltük meg, hogy mi is legyen – daráltam le az egészet gyorsan.
- Várj, ezt még értelmeznem kell így kora reggel – felelt, mire élesen belenevettem a telefonba. – Szerintem, azt kéne, hogy mivel titokban járunk, ezért először azt kéne mondanunk, hogy szakítottunk, ami végülis igaz, majd pedig elkezdünk találkozgatni és azt pedig arra fogjuk, hogy megbeszéltük a dolgokat, és barátok maradunk. De persze ezt a találkozósdit is próbáljuk titokban – mondta, én pedig némán bólogattam. Amit ő nem látott, ezért hangosan is elmondtam, hogy tetszik az ötlet.
- Na viszont nekem mennem kell suliba, neked pedig sok sikert az interjún, szeretlek, szia – mondtam.
-  Köszi, neked is, szeretlek, szia – köszönt el ő is és bontottam a vonalat.
- Stephanie, én elindultam, nehogy elkéss – kiabáltam fel egy gonosz mosoly kíséretében. Nyakamra aggattam a sálam, - úgy éreztem magam, mint egy díszes karácsonyfa – majd hátamra vettem a táskám és elindultam a suliba. Lassan sétáltam miközben az utcát figyeltem. Ilyenkor már beindul a forgalom, mindenki siet a munkahelyére, általában elég nagy dugó van. A járdák se üresek, az emberek özönlenek. Általában vagy szemből löknek fel, vagy úgy gondolják túl lassan mész, ezért hátulról kerülnek ki. Elég idegesítő tud lenni, mikor már a harmadik ember jön neked, és se szó se beszéd továbbmegy. Általában könnyen fel tudom magam húzni és ez most se volt másképp. Fortyogva igyekeztem a suliba, de ahogy megpillantottam a suli előtti kis klikkeket, jobban kezdtem el félni, és nem idegeskedtem, vagyis nem a forgalom miatt. Már bántam, hogy Stephanie-t otthon hagytam, mert akkor most együtt mehetnénk végig a bizonyos úton, ami a suliba vezet. Ezen az úton az emberek háromszor mérik végig hogyan nézel ki, divatosak-e a ruháid, ezekre megjegyzést is tesznek. Ezt pedig ki kell bírni, mert különben még szánalmasabbnak titulálnak. Emelt fővel mentem végig az úton, csak az ajtót szuggeráltam, a megjegyzések egyik fülemen be másikon kimentek. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, azt hiszem sikerült, mert pár perc múlva már csak unottan ültem a padomba. Azért az emberek itt is szívesen megtalálnak, aminek nem nagyon örülök, de ilyenkor vissza kell szólni, vagy észre se venni. Percenként pillantottam a fali órára, szinte már mindenki megérkezett csak drágalátos barátnőm nem. Végül úgy döntöttem felhívom, ki is csöngött, de a bánatért se vette fel. Sokat kockáztatva, de úgy döntöttem, lekésem az első órát és megkeresem Stephanie-t. A portán nem akartak kiengedni, ezért vissza kellett mennem, át az udvaron és ott kimenni. Mivel innen szoktak a tanárok kocsival bejönni, ezért én itt ki tudtam menni. Sietve tettem meg az utat az iskola bejárata elé, körbenéztem, de barátnőm még csak az iskola közelébe se volt. Elindultam hát a hazavezető úton, hátha megtalálom. Közben folyton hívogattam, kicsöngött, de egyszer sem vette fel. Megkockáztattam vele egy igazolatlan órát, vagy többet, és valószínűleg a tanárnak se leszek a kedvence. De nem baj, egy fél évet még én is kibírok. Lassacskán tíz perce sétálgattam, de semmi nyoma nem volt Steph-nek. Ezért végül hazamentem, hátha visszaaludt barátnőm. Néhány lámpa világított a házban, ezért hát bementem. Elővettem a lábtörlő alól a kulcsot, mert lusta voltam kivenni a táskámból. Bedugtam a zárba, majd fordítottam rajta, de azt tapasztaltam, hogy nyitva van. Pedig én bezártam! Most már félve, halkan nyitottam be a lakásba, nem tudtam rájönni, hogy mi folyik itt. Stephanie biztos nem hagyta üresen a házat, égő villanyokkal, ráadásul tárva nyitva. A legvalószínűtlenebb dolgok jutottak eszembe, nagyon be voltam parázva. Először a nappalit közelítettem meg, nagyon lassan haladtam, mint egy kommandós. Az ajtónál megálltam, majd hihetetlen gyorsasággal dugtam be a fejem, majd ki. Elég nagy felfordulás volt, valószínűleg ékszereket, pénzt keresett a betörő. Mivel nem véltem felfedezni senkit, ezért továbbmentem a konyhába. Itt nem nagyon számítottam bárkire is, de azért bementem és egy kést vettem magamhoz. Akár egy horrorfilm – gondoltam magamba. A hosszú folyosón kezdtem el végigmenni, majd mindegyik ajtón be- majd kimentem. A földszint tehát tiszta. Remegő lábakkal indultam el a lépcsőn, közben kinéztem az ablakon, és szomorúan vettem tudomásul, hogy eleredt az eső. A lépcsőn elég nehéz volt halkan közlekedni, mert mindegy egyes lépésnél, recsegett. Az emeleten először a szüleim szobájába mentem, a biztonság kedvéért a gardróbba is benéztem. Sehol senki. Eddig minden szobát, ahol voltam kulcsra zártam, a kulcsot pedig zsebre raktam. Már csak három szoba maradt: az enyém, a fürdő és Stephanie-é. A következő volt a terv: először bemegyek az enyémbe, azon át a fürdőbe, majd Stephanieé-ba. Csak attól félek, amíg én a saját szobámba leszek, ő Stephanie-én keresztül távozik. Ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek az enyémbe, bezárom a fürdőt, kimegyek, majd bemegyek Stephanie szobájába, és ha ott van, akkor már nem tud menekülni. Elindultam hát a szobámba, benéztem mindenhová, de még mindig semmi. A lehető leghalkabban zártam be a fürdő ajtót, majd futottam át a másik szobába, hogy el ne meneküljön. De már késő volt: nem tudom mikor, de a betörő kinyitotta az ablakot és lemászott. Nem tudom, hogyan oldotta meg, de majd én is kipróbálom.

Óvatosan az ablakhoz mentem, ahol csöpögött be az eső, majd kidugtam a fejem és hol jobbra, hol balra néztem. A tető üres volt, az utcán egy lélek se járt. Nem a legforgalmasabb utca az biztos. Rettegve zártam be az összes ajtót, ablakot, a sötétítőket lehúztam. Behoztam kintről a kulcsot is, nehogy valaki bejöjjön. Először a rendőröket hívtam fel, akik azt mondták, hamarosan itt lesznek. A szüleimet is gyorsan tárcsáztam, de mindketten dolgoztak, ezért rájuk nem számíthattam. Stephanie órán volt, ő rá se számíthattam. Csak egyetlen esélyem volt: ha felhívom a fiúkat. Félve sétálgattam a házban és néztem, hogy milyen károkat okoztak, és egyre jobban a sírás határán voltam. Eldöntöttem, hogy muszáj lesz felhívnom a fiúkat, én ezek után a rendőrökben sem bízok, kell ide mellém egy barát is. Gyorsan tárcsáztam Harry-t, aki fel is vette.
- Szia kicsim, gyorsan mondjad, mindjárt kezdődik az interjú – hadarta el. Ahogy meghallottam a hangját a sírás kitört belőlem, nem bírtam megszólalni. – Dorothy mi történt, jól vagy? – kérdezte aggódva. A háttérben hallottam Paul erőteljes hangját, amint azt mondja „Harry kezdünk”, de ő még mindig vonalban volt.
- Kérlek, gyere hozzánk, félek, mindjárt jönnek a rendőrök is, de már bennük se bízom – mondtam akadozva.
- Öt perc – mondta gyorsan és letette. Sírva dőltem le a kanapéra, és vártam, hogy Harry ismét hívjon. Valaki csöngetett, mire ijedtemben megugrottam. Az ajtóhoz lopakodtam, de nem mertem kinyitni. Végül résnyire nyitottam az ajtót, és két nagytestű férfi állt előttem. Elkezdtek magyarázni arról, hogy ők rendőrök, még jelvényt is mutattak, de én még mindig lecövekelve álltam előttük és nem engedtem be őket.
- Hölgyem, szeretnénk felmérni a területet, beengedne minket? – kérdezte már türelmetlenül az egyikőjük – azt hiszem George.
- Meg kell várnom Harry-t, meg kell várnom Harry-t – hajtogattam magamba, miközben előre-hátradülöngéltem. Az egyikőjük hátrébb ment és egy telefont intézett. Eközben fénysebességgel leparkolt mellettünk egy autó, majd kiugrott belőle Harry és futva felém közeledett. Kilökte maga előtt az ajtót és védelmezően megölelt. – Köszönöm – suttogtam, miközben beljebb engedtem a rendőröket. Körbenéztek a házban, kikérdeztek, hogy mi hogyan történt, lefotózták a nyomokat, majd hívták a helyszínelőket is. Közben egy férfi érkezett meg, orvosnak volt öltözve, talán az is volt. Halkan szót váltott az egyikőjükkel, majd kedvesen felém közeledett. Leült mellém és elkezdte ugyanazokat kérdezni, mint a rendőr. Nem nagyon értettem, ideges is voltam, de azért válaszolgattam. Végre Harry-vel lehettem kettesbe, az ebédlőasztalnál, miközben a többiek a nappalit nézték át. Beleültem ölébe, és próbáltam nem elbőgni magam.
- Mi lett az interjúval? – kérdeztem bűntudattal, amiért miattam kihagyta.
- Lemondtam, te mindennél fontosabb vagy nekem, ha valami történt volna, akkor azt sosem bocsájtottam volna meg – mondta, majd lágy puszit nyomott homlokomra.
- Harry én úgy félek – mondtam, miközben könnyek szöktek a szemembe.
- Ne félj, én itt vagyok – mondta, és elkezdte énekelni az örök kedvencemet, a Little Things-t és közben ringatott az ölében. Kis idő múlva elnyomott az álom, amely ezerszer jobb volt, mint a valóság.

~Harry~

Nagyon féltettem Dorothy-t, az orvos nem tudott jó hírekkel szolgálni. Szerinte Dorothy csinálta az egész felfordulást, csak megjátszotta, hogy kirabolták. Az okokat még ő se tudta pontosan megmondani, de úgy vélte, Dorothy-nak sürgős pszichológiai kezelésre van szüksége. Én egyből védelmére keltem, ne merje azt mondani a barátnőmre, hogy őrült. A rendőrök körbenéztek, de semmi nyomát nem látták erőszakos behatolásnak. Azt ne merjék állítani, hogy a barátnőm tette, főleg, hogy semmi oka nem lett volna rá. Mégis mi értelme van annak, hogy saját magát rabolta ki? Dorothy közben édesen az ágyon aludt, arcára rászáradtak a könnyei, amik láttán elszomorodtam, nem akarom többször így látni.
- Be kéne vinni a kórházba kivizsgálásra – mondta az orvos. Nem értettem egyet vele, de ha neki ez kell, hogy Dorothy „meggyógyuljon”, akkor felőlem vihetjük. Ölembe vettem és kivittem a rendőrautóhoz. Beültem mellé és fejét a lábamra tettem, mire elindultunk a kórház felé. Közben elkezdett rezegni a telefonom, mert Paul keresett. Nem volt kedvem felvenni, úgyis csak lebaszna, amiért elrohantam.

~Dorothy~

Fáradt szemeimet próbáltam kinyitni, ami elég nehezen ment. Ismeretlen környezetben ébredtem. Minden fehér volt, az ágy kényelmetlen, a levegőben fertőtlenítőszag terjengett. Nem tetszett ez az egész, mocorogni kezdtem, mire a sarokban lévő székből Harry odajött hozzám és leült az ágyam szélére. Még mindig ijedten néztem körbe, nem tudtam mi történik velem, miért vagyok ide bezárva. Egyetlen egyszerű kérdést tettem fel Harry-nek:
- Hol vagyok? – mire ő gondolkodva rám nézett, hogy mit is mondjon…

47.rész: Háború

Kedves Olvasók!

Meghoztam a következő részt, igyekeztem most előbb megírni. Chaten már megköszöntem, de itt is szeretném megköszönni nektek a sok-sok látogatást, egyre gyűlő megjegyzéseket és feliratkozókat. Köszönöm, hogy itt vagytok és olvassátok amik a fejemből kipattannak. Köszönöm nektek ezt a rengeteg támogatást, nélkületek még mindig unalmas hétköznapjaimat élném. De ez a blog színt visz a szürke kis életembe és itt kiélhetem a bennem felgyülemlett érzéseket, ha lehet így mondani. Bár ezek nem az én érzéseim inkább Dorothy-é. Megalkottam egy általam kitalált karaktert, akit hogy is mondjam, nagyon szeretek. De ennek a mesélésnek nem most van itt a helye, itt az új rész, jó olvasást, millió ölelés xx L*encii.~

Egy pillanatra megálltam, majd félőn benyitottam az ajtón, a legrosszabbra számítva.

Félve léptem be az előszobába, majd csendben levettem a kabátomat. A cipőmet halkan leraktam, majd jó lassan elindultam a szobámba. Örültem, hogy feltűnés nélkül eljutottam idáig, majd halkan benyitottam. Nem várt meglepetés fogadott: A szüleim, és Stephanie ott ültek az ágyamon. A padlót kezdtem szuggerálni, nem mertem egyikőjük szemébe se nézni. Apu valószínűleg hatalmasat csalódott bennem, Stephanie halálra aggódhatta magát, és gondolom anyám is. Biztos voltam benne, hogy mindenki úgy fog lecseszni, ahogy csak tud. A cipőm a szekrénybe tettem, és mintha itt se lennének beleültem a fotelomba és twittereztem. Kisvártatva anyu krákogott egyet, de mivel erre se reagáltam megszólalt:

- Merre jártál? – tért a lényegre, még gondolkodni se hagyott. Nem tudtam mit feleljek, legyek őszinte, vagy találjak ki valamit. Az utóbbi jobb ötletnek tűnt, de nem tudom mit kamuzhattam volna, mindenki, aki a barátom és nála lehettem volna az engem keresett, tehát ők kizárva. Nézzük kik voltak még: Justin, Selena, Ed. A többiekre nem emlékszem.

- Selena-nál voltam – közöltem magabiztosan, de mégis félve, nehogy lebukjak. Görcsösen szorítottam a telefonom, a tenyerem izzadt, próbáltam elrejteni a jeleit annak, hogy félek.

- Nem is tudtam, hogy jóba vagytok – mondta anyu. Sok mindenről nem tudsz – gondoltam magamban.

- Régebben találkozgatunk, aztán ma felhívott magához hülyülni, meg minden – válaszoltam lazán.

- Azért jó lett volna, ha szólsz, hogy nem jössz haza, mindenki halálra aggódta magát – fenyített anyám.

- Teljesen kiment a fejemből – mondtam ártatlanul.  Anyám bosszúsan nézett rám, valószínűleg azt hitte, hogy szobafogságra ítélhet, de én csak Selena-nál voltam. Számíthatok az újabb háborúra, tehát fel kell készülnöm ütőkártyákkal. A szüleim kimentek a szobából, apu szomorúan, anyám bosszút forralva. Stephanie izgatottan ült az ágyamon alig várta, hogy mindent elmeséljek. Ahogy csukódott az ajtó megszólaltam:

- Azt hittem elmondtad nekik – mondtam félve. Ő csak nézett rám, hogy hogyan gondoltam, hogy ő engem beárul. Bár teljesen igaza van, hisz ő a legjobb barátnőm. De lehet éppen azért árult volna be, hogy tanuljak az esetből. Mindegy ezt nem firtattam, nehogy meggondolja magát.

- Dorothy, hogy képzelted, hogy még csak nekem se szólsz, mindenki halálra izgulta magát. De mesélj mi volt Harry-vel? – kérdezte izgatottan, a kelleténél hangosabban.

- Részleteket nem árulhatok el – mondtam nevetve, enyhe pírrel az arcomon – de megbeszéltük és titokban próbáljuk folytatni – mondtam halkan, a lehető legboldogabban. Stephanie szorosan megölelt, ő is nagyon örült nekem. Unatkoztunk ezért lementünk és ebédet csináltunk, majd felvittük a szobámba. Megettük és közben azon gondolkoztunk mit is csináljunk: én „jó kislányhoz” híven elővettem a sulis cuccaimat, és átnéztem mi is kell holnapra. Miután Stephanie eldöntötte, hogy már mindent tudok, elrángatott az íróasztalomtól és az ágyamhoz rángatott, amin a laptopom volt.

- Csináljunk már valami live-stream-et, vagy, hogy is hívják azt, amit a fiúk szoktak – mondta aranyosan, mire betelepedtünk a laptop elé és megosztottuk a linket twitteren. Kiírtuk, hogy negyedóra és kezdődik. Addig vártuk, hogy gyűljön néhány ember, mert nincs értelme elkezdeni, ha senki nem nézi. Eldöntöttük, hogy hülyéskedni fogunk és magunkat adjuk. A kérdésekre igyekezni fogunk őszintén válaszolni, de ami már magánügy azt kikerüljük. Még gyorsan átvettem a ruhám, mert még mindig a tegnapi - avagy ma éjjeli bulis ruhám volt rajtam. Elég gáz lett volna abba leülni a kamera elé. Pontosak akartunk lenni, ezért időben el is kezdtük. Köszöntöttük a nézőket és amíg vártuk a kérdéseket, addig hülyültünk. Az első kérdésen nagyon meglepődtem, mivel magyarul érkezett, ez állt benne: „sziasztok, lányok, mondjatok valamit magyarul is az ittenieknek.♥♥”. Először elmondtuk angolul, hogy mi a szitu, hogy most magyarul fogunk dumálni, aztán elkezdtünk hablatyolni magyarul, amiből valószínűleg senki itteni nem értett semmit, maximum Louis nagypapája. Igyekeztünk a hazaiaknak és a többi embernek aki véletlenül minket néz megfelelni. Tehát mindkét nyelven beszéltünk, meséltünk a magyaroknak valamennyit Londonról, hogy milyen más itt az élet, és hogy mennyire hiányzik nekünk Magyarország. Az egész helyzet elég vicces volt, de azt hiszem kevés olyan magyar sztár van, aki külföldön befutott és magyarul beszél a rajongóival – nem mintha mi sztárok lennénk. Szerintem egy kívülálló, aki ezt nézte hülyének nézett minket, amiért össze-vissza beszélünk. De nem baj mi jól éreztük magunkat, és azt hiszem így a legtöbb néző értette is a lényeget. Egy új ötletem támadt ezzel kapcsolatban: ha nem akarom, hogy a fiúk értsék amiről beszélek vagy Stephanie-val valamit titokban akarunk tartani akkor magyarul fogunk előttük kommunikálni. Jaj már nagyon várom, hogy mi lesz Harry első reakciója. Kicsit elkalandoztam ezért Stephanie oldalba bökött, majd a monitorra, mert nekem írtak kérdést, mégpedig ezt: Dorothy, együtt vagytok még Harry-vel, mert alig látni titeket együtt? Először elgondolkodtam, hogy felolvassam-e hangosan és válaszoljak-e, de aztán jobbnak láttam, ha előbb megbeszélem Harry-vel, hogy most hányadán állunk a médiával. Végül úgy döntöttem, hogy inkább keresek egy másik kérdést mintha azt mutatta volna Stephanie. Mindez 3 másodperc alatt játszódott le, szóval annyira nem volt észrevehető. Közben Stephanie grimaszokat vágott, valószínűleg rám nem is figyeltek. Találtam egy kérdést, ami bár Stephanie-hoz szól mégis nagyon jó. Átrohantam a szobájába, majd visszasiettem, de a gitárjával együtt. Felolvastam hangosan a kérdést, miszerint „Stephanie gitározz nekünk valamit!”, majd átadtam a gitárt. Stephanie dühösen nézett rám, nem szeret nagy közönség előtt játszani, de azért a One Direction koncerten kimert menni. Mindegy, megkérdezte a rajongókat, hogy mit gitározzon, mire szinte mindenki azt írta, hogy valami One Direction dalt. Majd a kedvencünket a Little Things-t kezdte el, majd elkezdte énekelni azon a csodás hangján én pedig csak ültem és figyeltem. Csodás volt, majdnem elsírtam magam, főleg annál a résznél, ahol Harry részét énekelte. De próbáltam visszatartani, talán csak a szemem csillogott, a bármelyik pillanatban előtörhető könnyektől. Majd vége lett a dalnak, a varázs elmúlt. Hangosan megtapsoltam, közben idiótán nevettem. Rengeteg elismerést írtak neki, és annyira jó volt látni, hogy ettől boldog. Azt hiszem ő is meghatódott, és ezek után csak ültünk, mint két idióta, akik mindjárt elbőgik magukat. Sűrű bocsánatkérések közepette próbáltunk rendbe szedni magunkat, majd újra elkezdtünk bohóckodni. Mikor már vagy három órája tartott az egész úgy gondoltuk, hogy ideje befejezni. Megnéztem, hogy a számláló mennyit mutat és meglepődve néztem a majd’ hatjegyű számra. Ennyi ember szerintem még sose figyelt minket, ezért mint egy idióta, de megörökítettem ezt a pillanatot. Majd végül elköszöntünk:
- Nagyon köszönjük, hogy néztetek minket, rengeteget jelent, hogy ennyien itt voltatok velünk, és igyekszünk máskor is ilyet tartani. Köszönjük még egyszer – mondtam – sziasztok – fejeztük be együtt és bugyután integettünk, majd egy egyszerű gombnyomással kiléptünk.
- Hú ez vicces volt – mondta Stephanie – Miért nem akartál válaszolni a Harry-s kérdésre? – kérdezte meg.
- Csak mert még magam sem tudom, hogy miről tudhat a média, erről nem beszéltünk Harry-vel – mondtam őszintén. Levittem a tányérokat, amiket az ebédhez hoztam fel, majd csináltam pár szendvicset és felvittem a szobába. Stephanie a polcom előtt állt, amin a filmjeim voltak, majd kihúzott egyet és felém nyújtotta:
- Nem nézzük meg? – kérdezte. Megnéztem a borítóját és a Karib tenger kalózai volt magyarul. Beleegyeztem, de úgy döntöttem előbb még lefürdök, hogy alváshoz kész legyek. El is mentem a közös fürdőnkbe, gyorsan letusoltam, elkészültem, és felvettem a pizsimet, majd megvártam míg Steph is elkészül, és egymás mellé feküdünk az ágyon. Elindítottuk a filmet és mintha még sose láttuk volna úgy izgultuk végig az egészet. Együtt olvadoztunk Johnny Depp-ért, aki annyira szexi még most is!
- Jó éjt – szólalt meg Steph ahogy vége lett a filmnek. Nem ment át a saját szobájába, de így is kényelmesen elfértünk az ágyamon. Örültem, hogy ezt a délutánt ketten töltöttük el, mert bár ő mindig itt volt nekem, bármi volt, ránk fért, hogy egy kicsit együtt legyünk.
- Neked is – mondtam és bár féltem a holnaptól, hamar álomba szenderültem. 

46.rész: Mennem kell

Kedves Olvasók!

Mégsem osztom két részre a 45. részt, mert semmi értelme, csak azért akartam, hogy pont 50 rész legyen, de minek? Majd addig írom ameddig van mit. Tehát megérkeztem a 46. résszel és már nincs sok hátra, de még rengeteg dolog fog történni. Jó olvasást és sok virtuális ölelést: L*encii.~

Reggel ismeretlen közegben ébredtem, majd körülnéztem a szobába, de még mindig nem jöttem rá hol is lehetek. Mielőtt elkezdtem volna pánikolni, hogy mit csináltam részegen, inkább körülnéztem a szobában. A falak egyszerű fehérek voltak, de a sok kép családias hangulatot varázsolt. Közelebbről megnéztem a képeket és az egész teljesen lesokkolt: teli volt Harry és az én képeimmel, csak pár volt, ami a családjáról, a bandáról készült. Az egész falat beterítette a kapcsolatunk. Gyorsan előkerestem a telefonomat, mert meg akartam örökíteni. A földön hevert a táskám mellett. Feloldottam a zárt és meglepően szembesültem vele, hogy legalább 20 nem fogadott hívásom és rengeteg SMS-em jött. De most inkább gyorsan lefotóztam és visszaültem az ágyra. Először a srácok és Stephanie hívott, majd később a szüleim is. Egyedül csak Stephanie-nak írtam vissza, hogy Harry-vel vagyok. Felvettem Harry ingét és kibaktattam a nappaliba. Körbenéztem és az egyik helyiségből halk szitkozódás hallatszott, ezért hát odamentem. A konyha volt, és Harry éppen odaégetett valamit. Végignéztem rajta, egy szál alsóban állt, haja kissé kócosan állt fején, tetoválásai csak úgy „rikítottak” rajta. Közelebb léptem hozzá, majd kisebb habozás után szájára lágy puszit nyomtam. Nem lepődött meg, csak elmosolyodott. Felkaparta az omlettet (?) és kidobta a kukába. Magamban kuncogtam egy jót, miközben ő hangosan szitkozódott. Elkezdtem agyalni, mi is történt az éjjel, de mivel nem épp ruhában ébredtem ezért sejtem a dolgokat. Már csak az előzményekre lennék kíváncsi, hogy hogyan jutottunk el idáig. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem bánom, hogy itt vagyok. Lehet, hogy elszöktem otthonról, de különösképp nem érdekel. Lehet, hogy nem vagyok még 18, de jó lenne, ha anyám nem mondana meg nekem mindent. Gondolataimból Harry zökkentett ki, aki egy halk „jó étvágyat” -tal letette elénk a reggelit és hozzá láttunk. Meg kell, hogy mondjam másodjára egészen jól sikerült, csak sótlan volt, de ha megsózom, azt hiszi, hogy nagyon rossz. Ismerem, tuti ez lenne. Megettük, majd szó nélkül a szobába mentünk és felöltöztünk. Nem nagyon voltam előtte szégyenlős majdhogy’ fél év együttlét után. Ismételten a fal elé álltam és elkezdtem kémlelni a képeket. Kréta, London, Glasgow, Cardiff, és a többi együtt töltött pillanat. Könny szökött a szemembe, majd végigszántotta az arcomat, és végül lefolyt a kulcscsontomon. Két erős kéz fonódott derekamra, majd teste szorosan hozzám simult. Végül mellém állt és arcomat kémlelte. Puszit nyomott homlokomra és ő is a képeket kezdte vizslatni.

- Ezeket mikor tetted ki?- utaltam a képekre kíváncsian.
- Amikor egyedül éreztem magam – válaszolta egyszerűen, őszintén. Szomorúan néztem magam elé, hogy ezt mind az én anyám okozta. Két szívet elválasztott egymástól, akik összetartoztak, de mi van, ha e két szív újra összetalálkozik? Az érzéseiknek nem tudnak parancsolni.
Teljes testemmel felé fordultam, beletúrtam kócos hajába és magamhoz húztam. Orraink összeértek, ajkaink épphogy súrolták egymást. Gyönyörű zöld szemébe néztem, érzelmeit nem rejtegette egyszerre volt boldog, és reményteli. Végül még közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam. Egész testemet kirázta a hideg, a lábaim remegtek, pont, mint az első alkalomnál. Levegőhiány miatt elváltunk, ajkaim még ekkor is égtek. Hirtelen a telefonom rezegni kezdett a zsebemben, ami ebben a nagy csendben eléggé hallható volt. Kicsit vártam, nem akartam felvenni.
- Nem veszed fel? – suttogta Harry. Vállat rántottam, majd elővettem a telefonom. A kijelzőre pillantottam és kifújtam a levegőt, mert szerencsére nem a szüleim voltak, csak Stephanie. Végül nagy nehezen felvettem, mire ő rögtön letámadott, hogy mit képzelek magamról, hogy nem szólok, mindenki minket keress. Ott kellett volna maradnom, és nem szabadott volna eltűnnöm. A végén már nem figyeltem, mert tudtam, hogy csak szidás az egész. Végül közbeszóltam:

- Ki anyáskodtad magad? – kérdezte ridegen, de persze tudta, hogy nem haragszom rá. – Írtam, hogy Harry-nél vagyok – néztem az említettre egy mosoly kíséretében.
- Igen reggel voltál olyan kedves és megemlítetted, de egész hajnalba titeket kerestünk – kiabálta a végét, mire a telefont elemeltem a fülemtől, hogy ne szakadjon ki a dobhártyám. – Anyád már ki van akadva, azt üzeni fél órád van hazajönni, hajrá, szia – mondta és letette. Idegesen fújtam ki a levegőt és kezdtem el szedelőzködni.
- Hova- hova? – kérdezte Harry csábosan, majd szembefordított magával és csak bárgyún mosolygott.
- Fél órám van hazamenni – mondtam idegesen.
- Elviszlek kocsival 5 perc alatt, addig beszélgessünk – nézett rám kiskutya szemekkel. Visszadobtam a táskámat az ágyra, majd helyet foglaltunk egymással szemben. Némán ültünk, Harry idegesen tördelte ujjait, mire rátettem kezemet, hogy hagyja abba. Nem tudtam mit mondani, egy szó járt a fejemben, de attól féltem. Pedig csak egy szó, és mégis mennyi bonyodalmat okoz.
- Szeretlek – mondtam ki minden bátorságomat elővéve. Összeszorított fogakkal vártam az „ítéletet”, mire halványan elmosolyodott.
- Szeretlek mindennél jobban, örökké – mondta ki és óriási kő esett le a szívemről. Ez volt az egyszerűbb része, mert ezzel valamit kezdeni is kell. – Azt szeretném, hogy együtt legyünk, újra, mint régen – folytatta.
- Én is, de félek – terítettem ki érzéseimet.
- Soha ne félj, mert engem arra kértek, hogy csak egy dolog vezessen: szív és lélek – mondta, majd szorosan magához ölelt.
- Harry? – szóltam neki, mire szemembe nézett – lehetne ezt az egészet titokban? Nem tudnám elviselni anyámat – magyarázkodtam, de ő váratlanul megcsókolt. Minden érzés átjött, amit a külön töltött idők alatt érzett. Elváltunk egymástól, én pedig nyakába suttogtam: mennem kell. Azzal felkaptam a táskám és a bejárathoz igyekeztem. Felkaptam a kabátom – legalább nem látszik, hogy ugyanabban a ruhában vagyok, mint tegnap – és bevártam Harry-t. Kiléptünk az ajtón, Harry kocsija ott állt, csak a sofőr közben hazament. Gyorsan beültünk, hogy ne vegyenek észre, majd elindultunk. Az út némán telt, nem vitt egészen a házunkig, nehogy lebukjunk. Az utca végénél leállította a motort, majd felém fordult. Adtam neki egy hosszú csókot, majd ő homlokon puszilt és kiszálltam a kocsiból. Sietve tettem meg a hazafelé vezető utat, még körülbelül három percem volt. Egy pillanatra megálltam, majd félőn benyitottam az ajtón, a legrosszabbra számítva.

45.rész: Csókolj már meg az isten szerelmére!

Kedves Olvasóim!
Ezt a részt most két részre fogom bontani, mert nagyon hosszú lenne, és úgy gondoltam, hogy mivel ezek mégis csak egybe tartoznak, ezért két részletbe hozom. Remélem tetszeni fog, a vége kicsit durvább, de azt se részleteztem különösképpen. Reményeim szerint jövő héten hozom a folytatást és már nincs sok hátra és vége. De addig is lesz sok bonyodalom higgyétek el. Jó olvasást, várom a véleményeket xx. L*encii.~

- Hamupipőke megszökött a bálba? – kérdezte elbűvölő féloldalas mosolyával, amivel engem mindig levett a lábamról...

- és vajon hol van a hercege? – néztem körbe gúnyos mosollyal. Szemében a szomorúság kicsiny szikráját véltem felfedezni, de hirtelen a vágy vette át helyét.
- Itt áll előtted – közelített felém, mire kikerültem és így szóltam:
- igyekszem nem elhagyni a cipőmet – majd dobtam neki egy puszit és megkerestem a többieket. Nem kerülhetek túl közel hozzá, el kell hitetnem vele, hogy túl vagyok rajta. A többiek egy boxba ültek, ezért én is leültem közéjük. Zayn gyorsan felállt, hogy hozzon nekünk egy kört, mi pedig tovább beszélgettünk. Kisvártatva Harry is megérkezett, és mivel máshol nem volt hely, ezért leült mellém. Ránéztem, majd gyorsan vissza a többiekre. Közelsége zavarba hozott, előhozta belőlem a hülye énemet, és elkezdtem még többet beszélni, de lehet ez csak a pia hatása. Nagyon meleg volt, ezért a farmermellényemet ledobtam a háttámlára és a táncparkett felé indultam. Félúton visszafordultam és a többiekhez szóltam:
- Valaki nem jön? – senki sem mozdult. – Na, ne legyetek már ilyen gyávák, csak gyertek táncolni – szólaltam fel erőteljesebben, mire Harry megmozdult. Elindult felém, majd ahogy közel ért hozzám nyújtotta a kezét. Én félve, de elfogadtam és beljebb mentünk. Egy elég pörgős szám következett én pedig minden „tánctudásom” bevetve kezdett el mozogni. Harry először csak állt és nézett, majd feleszmélt és ő is elkezdett valamit mozogni. Valamilyen szinten jól táncolt, amit a banda tánctanárának köszönhet.
- Adjuk meg a hangulatot – suttogta fülembe, majd elővette a telefonját és bedugta a fülesét. Az egyik felét odaadta és elindított egy számomra kedves lassú számot. Derekamnál fogva átkarolt én pedig nyakába csimpaszkodtam. Szememet lehunytam és csak a dalra figyeltem, nem érdekelt, hogy körülöttünk mindenki ugrándozik a gyors zenére, mi ketten lassúztunk. Minden megszűnt létezni az idő, és a tér, mert csak ő volt és én. Nem érdekelt, hogy a dallam utolsó akkordjainak is vége, én nem engedtem el őt, és már soha többé nem is akarom. Azt sem tudom eddig hogyan voltam meg nélküle. Bár most már be kell valljam magamnak is, hogy egyáltalán nem voltam meg nélküle, kitépték az egyik felemet, és csak álltam a semmi közepén teli érzésekkel, de senki nem vett észre. Hirtelen a semmiből feleszméltem, ahogyan ajkai lágyan súrolták a nyakamat, majd felvándoroltak ajkaimra. Gyengéden megcsókoltam, érezni akartam őt, de hirtelen eszembe jutott, hogy nem tehetem ezt, ezért megálltam, mélyen szemébe néztem, amiben csalódottság tükröződött, elsuttogtam egy halk sajnálom-ot, majd utoljára ránéztem arcára, amelyen a rúzsom foltjai voltak és elsiettem. Könnyeim elkezdtek halkan folyni, muszáj volt egyedül lennem. Ezért elmentem a mosdóba és bementem egy fülkébe. Leültem, majd a könnyeim hangtalanul kezdtek kibuggyanni. Kopogtak az ajtón, ezért kiszóltam:

- Foglalt – próbáltam a lehető legemberibb hangomon megszólalni, kevés sikerrel.
- Dorothy te vagy? – hallottam meg Stephanie hangját. Kisebb szünet után szólaltam csak meg:
- igen, én – mondtam és feltápászkodtam, majd kinyitottam az ajtót. Meglepetten nézett rám, majd elkezdett kérdezősködni, nekem pedig muszáj volt mindent elmesélnem, ezért leültünk a földre. Miután kilelkiztük magunkat próbáltam normális külsőt varázsolni magamra és visszamentünk a többiekhez. Ahogy Stephanie úgy gondolta, hogy jól vagyok a bárpulthoz mentem és egymagamba leültem. Kértem a pultostól egy jó erőset, majd valaki hideg kezével megérintett. Vagyis nem a keze volt hideg, hanem a gyűrűje. Felnéztem Harry-re nagy szemekkel, rájöttem, hogy mi összetartozunk. A pultostól kért piát visszaadta, majd kezemnél fogva húzott maga után. Testünk majdnem összeért, szívem hevesebben dobogott, féltem már ő is meghallja. A kijárat felé kezdett el húzni, én pedig vakon követtem. Az ismerős Range Rover ott állt és gyorsan beültünk a hátsóülésre. Emlékfoszlányokat jutatott eszembe, ahogy együtt utaztunk a szüleihez, a koncertekre és hasonlókra. Életem legszebb időszaka volt az, és azt kívánom, bárcsak újraélhetném őket. Mivel nem voltunk a legjobb állapotban Bob a testőr ült a volánnál. Beindította a motort, majd a lehető leggyorsabban elhagytuk a helyszínt, és Harry saját lakásába mentünk. Ez már egy új lehet, mert nem volt ismerős. Sietősen próbálta beledugni a kulcsot a zárba, ami nehézkesen ment, de együtt meg tudtuk oldani. Szinte futva tettük meg a nappaliig a lépéseket, majd leültünk egymás mellé a kanapéra. Nem tudtam mit mondjak, ő se szólalt meg, csak bámult. Nagyon frusztráltan éreztem magam ezért hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam:

- Csókolj már meg az isten szerelmére! – mondtam ingerülten, mire ajkait enyémre tapasztotta és gyengéden megcsókolt. Ez hiányzott az elmúlt pár napomból, hogy valaki igazán szeret, és én viszont szerethetem őt. A kanapé kényelmetlennek bizonyult, ezért egymás ajkait el nem engedve sétáltunk be a hálóba. Időm, se kedvem nem volt körülnézni milyen a szoba, de nem is érdekelt, most csak Harry volt a fontos. Ingénél fogva húztam magamhoz közelebb, érezni akartam őt, most az egyszer, talán utoljára. Megfordultunk majd leült az ágyra engem pedig magával rántott. Beleestem ölébe miközben babráltam azokkal a fránya gombokkal az ingjén. Az utolsó gombot idegesen téptem ki a helyéről, mire Harry belemosolygott csókunkba. Most rajta volt a sor, ezért elkezdte kicipzárazni a szoknyámat, amit én egy könnyed mozdulattal lehúztam a lábaimról. Bakancsát lehúzta, ami hangos dobbanással ért földet. Az én cipőmet is levette rólam, majd így szólt:
- Csak lekerül rólad ez a cipő – suttogta nyakamba a szavakat, ami engem megmosolyogtatott. Feszes, szakadt nadrágját kezdtem róla lecibálni, ami nehezen ment, de végül az is a többi közé került. Rólam is lekerült a felső, mire ő egyre lejjebb kezdte el mellkasomat csókolgatni. Fejemet hátrahajtva egyre gyorsabban ziháltam, Harry tudta mit kell csinálnia. Nem telt bele sok idő és ismét az övé voltam.