50.rész: Itt kell mellette lennem

Kedves Olvasók!

Remélem élvezitek a szünetet, és használjátok ki, hogy nem kell tanulnotok. Megérkeztem az 50. résszel, ezután még lesz néhány, mivel voltam olyan okos, és beletettem egy új szálat, de annyira tetszett, hogy muszáj voltam. 50 résszel akartam befejezni, de rájöttem, hogy lehet 59 is, nem fogok azért írni egy hatvanadikat, hogy kerek szám legyen - felesleges! Minek, ha akkor már nincs hozzá ihletem? Mert ha akkor lesz kerek egész, akkor már minek elrontani. Na most is rám jött a duma, tehát befejezem és még egyszer itt az új rész! Ami ugyanazt mondja el mint az előző más szemszögből.Kellemes ünnepeket! Imádom az olvasóimat<333

Jó olvasást xx!

~Stephanie~

Szörnyű napokat élünk át. Az ominózus nap óta Dorothy szülei hotelban, míg én a fiúk házában tengetem a napjaimat. Ismét a terhükre vagyok – hurrá. Folyton csak a délután jár az eszembe, amikor egymagamban sétáltam haza a suliból, miközben Dorothyt rengetegszer hívtam és mégsem vette fel. A házunkhoz értem és furcsállva nézegettem a körülötte lévő sárga helyszínelős szalagot. Félve közelítettem meg, majd körbenéztem, de senkit nem láttam. Rám jött a pánik, hogy mi történhetett, miközben Dorothy itthon volt. Remegő kezekkel hívtam fel, de nem vette fel. Csak nem történt vele valami? Istenem mondd, hogy épségben van valahol! Minden az én hibám, vele kellett volna mennem a suliba és nem lustálkodni. Félve hívtam fel Harry-t, miközben imádkoztam, hogy jó hírekkel szolgáljon.
- Harry, Harry mi van Dorothy-val, mondd, hogy nem lett semmi baja! – halkult el végére a hangom, magam sem ismertem rá.
- Stephanie nyugodj meg – kezdett bele – kiraboltak titeket mielőtt Dorothy hazaért. Semmi nyoma nincsen, mivel a lábtörlő alatt volt kulcs, nem volt nehéz dolga az illetőnek. Ezért a rendőrök nem hisznek neki, azt hiszik, hogy őrült és ő csinálta az egészet. A St. Martin kórház idegosztályán kezelik, itt vagyok mellette, éppen alszik – fejezte be, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam, idegosztály? Ez ugye csak egy rossz vicc? – Stephanie, ide jössz, küldjek érted taxit? – kérdezte meg, mire feleszméltem és ismét rászenteltem a figyelmem. 
- Azt megköszönném – mondtam, majd letettük. Nem kellett sokat várnom, megérkezett a kocsi és nekem csak be kellett szállnom, minden el volt intézve. A helyzethez képest nyugodtan ültem, de a fejemben millió kérdés kavargott. Csak hadd lássam, hogy jól van. Mikor érünk már oda? Istenem legyünk már ott. Idegesen kezdtem dobolni a lábammal, majd rákérdeztem a sofőrnél, mikorra érünk oda.
- Elég nagy dugó van, még vagy fél óra – mondta unottan. Fél óra? Ez most komoly? Elővettem a telefonom és felmentem twitterre. Megnéztem a fiúk kiírásait semmi különös nem volt, ezért le is jöttem. Nézelődtem ki az ablakon, csodáltam Londont, ahogy első alkalommal. Még mindig meglepetten lépek ki a házunk kapuján, hogy itt vagyok, itt élek. Felemelő érzés sétálgatni a Big-ben mellett, a London-Eye-ról nézni a várost. Ilyenkor már az eső sem tud zavarni, annyira gyönyörű minden. Annyira elkalandoztam, hogy észre se vettem, a taxi megállt és én kiszálltam belőle. Sietve tettem meg a néhány lépést a recepcióig, ahol útba igazítottak, majd szinte futva mentem fel Dorothy szobájához. Harry ott ült az ágya mellett és csak nézte. Dorothy aludt, ezért csendben lépkedtem Harry mellé. Halkan köszöntöttem, mire kicsit megijedt. Odahúztam mellé egy széket, majd elkezdtünk beszélgetni.
- A szülei tudják? – kérdeztem új témát feldobva.
- Nem, de jó lenne, ha nem otthon tudnák meg, nem tudok őket felhívni? Én nem vagyok olyan jóba velük – mondta egy fintorral az arcán. Előkerestem a telefonom, tárcsáztam őket, de mivel munka közben nem vették fel, inkább írtam egy üzenetet. Majd ha ráérnek, úgyis elolvassák és bejönnek. Ásítottam egyet, nem volt még olyan késő, de fáradt voltam.
- Haza kellene menned, vagyis hozzánk – mondta Harry halkan. Csak megráztam a fejem, szó sincs róla, hogy itt hagyom őket. Lehet, hogy alszik, de itt kell mellette lennem. – Menj Niall-hez, aludj egyet, készülj a sulira – sorolta Harry miket is kéne csinálnom. Teljesen igaza volt. Sóhajtva felálltam, és szedelőzködni kezdtem. Elköszöntem mindkettejüktől, és kimentem a kórház elé. A taxi még mindig kint állt, ezért elvitettem magam a bandalakba. Ez közelebb volt, mint a mi házunk, ezért már ott is voltam. Kifizettem a taxit és az ajtó elé állva, csengettem. Zayn jött ki kómásan, mégis belőtt séróval, meglepődött, de beengedett. Felkiabált Niall-hez, aki fél perc múlva már ott állt mellettem és aggódva nézett rám. Látta, hogy valami nincs rendben. Felmentünk a szobájába, leültünk az ágyra és elmeséltem mi is történt ma. Vegyes érzelmei kiültek az arcára, egyszerre volt boldog, hogy én jól vagyok, és szomorú Dorothy miatt. Persze ő is, mint mindenki úgy gondolta, felesleges a dilidoki, de erről sajnos nem mi döntünk.
- Nem lenne baj, ha itt maradnék, míg ez az egész tart? – kérdeztem szégyenlősen. Kiszolgáltatva éreztem magam, amiért megint náluk fogok lakni.
- Ez nem kérdés, addig maradsz, ameddig akarsz. Kérlek, nyugodj meg, minden rendben lesz – mondta, mert látta, hogy mindjárt elbőgöm magam. – Vegyél egy forró fürdőt, addig csinálok valamit enni, mint az első randinkon nálunk, emlékszel? – kérdezte, nekem pedig elállt a szavam, hogy emlékszik. Istenem, hogy lehet ennyire édes? Folyton csak kényeztet. Végül beleegyeztem, és amíg ő elkészítette nekem a fürdőt, én kipakoltam az iskolatáskám és átnéztem mi is a lecke.
- Legalább most ne tanulj, sőt a héten ne is menj iskolába, felesleges hisz úgysincs tancuccod, csak otthon – nevetett, majd kivette a kezemből a könyveimet és forró csókot lehelt ajkaimra. Bevezetett a fürdőbe, majd magamra hagyott egy üveg Nutella és eper társaságában. Lehámoztam magamról a ruháimat és belevetettem magamat a kádba, miközben jóízűen majszoltam. Gondolataim ismét cikáztak, nem tudtam magam lefoglalni. Miért akarják bezárni a testvéremet egy gumiszobába? Semmi baja nincsen, mi voltunk olyan hülyék és tettük a kulcsot a lábtörlő alá. Semmiről nem tehet. Attól még, hogy idegesen viselkedik, ez normális ilyen helyzetben. Félt, megijedt, hisz egy házban volt egy emberrel, aki akár meg is ölhette volna. De erre már nem is merek gondolni. Kétségbeesetten faltam a nutellát, az eper már elfogyott, de úgy éreztem, még mindig ennem kell. El kellett terelnem a gondolataimat. Megmentésemre sietett Niall, aki kopogott párat az ajtón, majd óvatosan benyitott. Nem voltam előtte szégyenlős, kivitte az üres nutellás üveget, meg ami nem kellett. Addig én felöltöztem, majd kéz a kézben mentünk ki az ebédlőbe. Ahogy először, most is spagettit ettünk, nagyon finom volt. Meghitt hangulat volt, a fiúk itthon voltak, de mégsem zavartak minket. A helységet csak a gyertyaláng világította meg. Ültünk egymással szembe, egymás szemeibe feledkezve, tudtuk mit gondol a másik, szavak nélkül is. Közelebb jött a kis asztalnál, tekintete szemem és a szám között járt, majd végül lassan, érzelmesen megcsókolt. Egy kosza könnycseppet engedtem útjára, ami végigszántotta az arcomat, majd lefolyt a kulcscsontomon. Ajkaink elváltak egymástól, gyönyörű tengerkék szemeibe néztem, amik boldogságtól csillogtak. Én is boldog voltam, miközben barátnőm kórházban van. Nem lehetek ennyire önző, ezért úgy döntöttem inkább bemegyek hozzá, mellette kell lennem.
- Köszönöm Niall ez nagyon jól esett. Szeretlek – adtam puszit szájára – de Dorothy mellett a helyem, be kell menjek hozzá – mondtam szomorúan.

- Megértelek – adott homlokomra puszit. Felálltam elkezdtem készülődni, minden cuccom itt hagytam, úgyis ide jövök vissza. Niall elvitt a kórházig, majd ott elbúcsúztunk egymástól. Az ismerős útvonalon közelítettem meg a szobát, ahol csak Dorothy volt. Leültem a székre, amin eddig Harry ült, és csak sírtam, nem tudtam mást tenni. Pár perccel később Harry ijedt hangját hallottam meg, miszerint „Stephanie jól vagy?”. Elkezdtem neki hablatyolni, hogy minden az én hibám, miattam került ide be. Vállán sírtam ki magam pedig nekem nem is voltak igazi problémáim. De ő jó baráthoz híven megnyugtatott, hogy nem az én hibám, kihozzuk innen. Nagyon aranyos próbálkozás volt, de nem nagyon jött be. Végül idehívta Niallt, aki szegény megint jöhetett be értem. Feljött, majd lecseszte Harry-t az interjú miatt. 

- Stephanie gyere – szólt hozzám kedvesen, ahogy megnyugodott. Szipogva mentem oda hozzá, nem féltem tőle, mert hangosan beszélt, hisz tudom, sose bántana. Elköszöntünk, majd kisétáltunk az épületből és ismét hazamentünk. Az ideiglenes otthonomba. Niall tűrte a hülyeségem, hisztim, nem is tudom, hogyan. Nagyon becsülöm ezért, legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Pár perc múlva már az ágyán feküdtünk egymás mellett néma csendben. Fogta a kezem, erőt adott, ahogy azt egy lelki társ teszi. Feléhajoltam és erőtlenül megcsókoltam, beletúrtam szőke hajzuhatagába, majd fejem mellkasára hajtottam és lassan álomba szenderültem.