49.rész: Félek, hogy elvesztem a hitem

Kedves Olvasók!

Tudom, hétvégére ígértem az új részt, ami miatt rengeteg látogatottságot kaptam (amit köszönök), de sajnos csak mára tudtam megírni. Remélem azért tetszeni fog nektek, várom a véleményeket megjegyzés, chat üzi formájában. Nagyon köszönöm a rengeteg szavazatot mindkét kategóriában, sokat jelent. Boldog karácsonyt mindenkinek, és szeressétek a családotokat, barátaitokat, ellenségeiteket. 

Jó olvasást xx!

- Hol vagyok? – mire ő gondolkodva rám nézett, hogy mit is mondjon…

- Biztonságban – felelt rendesen, de én mégsem tudtam meg többet. Fel akartam ülni, de ő nem engedte, arra hivatkozva, hogy pihennem kell.
- Mi történt? Miért vagyok itt? És pontosan hol vagyok? – kérdeztem ijedten, mire ő homlokon puszilt, hogy megnyugodjak. Kezével végigsimított kézfejemen, és egy sóhajtást követően kezdett el beszélni:
- Az idegosztályon vagy, azért mert az orvos nem hiszi el, amit mondtál, mert semmi jel nincs erőszakos behatolásra. Mert ugye betörtek hozzátok, erre emlékszel? – kérdezte meg félve, és reménykedve.
- Igen emlékszem, de mi az, hogy az idegosztályon kezelnek, nem vagyok őrült, engedjenek ki, én igazat mondtam. Azért nem találtak erőszakos behatolásra nyomot, mert a lábtörlő alatt volt a kulcs, amivel ki lehetett nyitni az ajtót, értsék már meg, hogy igazat mondok! – üvöltöttem már a végére, mire néhány orvos bejött, és valamit beadtak infúzión keresztül. Kissé megnyugodtam, majd a szobában lévő orvosokat figyeltem, akik mind engem vizslattak. Majd óvatosan Harry-re néztem, aki próbálta elrejteni kitörő érzelmeit, szerintem ő is fél attól, hogy begolyóztam. – Harry kérlek, legalább te érts meg, hidd el én jól vagyok, csak most idegeskedek, mert be akarnak zárni egy gumiszobába – szólaltam meg már csendesebben. Az orvosok közt volt, aki jegyzetelt, valaki pedig hangfelvételre vett mindent. Nagyon örültem, mi ez egy kihallgatás? Mellem alatt összefontam két kezemet, és bedurciztam. Ha Harry nem lenne itt, szerintem még mindig torkom szakadtából üvöltenék az orvosokkal, akik persze végképp nem akarnának kiengedni. De már csak Harry jelenléte is megnyugtat, a legjobb dolog most az életemben, hogy itt van velem.
- A szüleimről van valami hír? – jutott eszembe.
- Stephanie beszélt velük, bejöttek csak te aludtál. Most tudtommal dolgoznak, Stephanie pedig nálunk. Nem akart menni, de mondtam, hogy majd én itt leszek – mondta, mire én lágyan megcsókoltam.
- Köszönöm, meddig kell bent maradnom? – kérdeztem az orvosokra nézve.
- Nem tudni, ezt majd eldönti a pszichológus – mondta az egyik. A pszichológus szó hallatán felháborodtam, ennyire ne nézzenek már hülyének. Próbáltam nem felidegesedni, kisebb-nagyobb sikerrel. Úgy döntöttem inkább visszafekszem aludni. Harry-től elköszöntem, az orvosok pedig végre elhúztak.

~Harry~

Dorothy végre elaludt, és nem idegeskedett tovább. Ki fogok mellette állni, de félek ezektől az orvosoktól, nagyon manipulálni próbálnak mindkettőnket. Félek, hogy elvesztem a hitem. Ezek az emberek csak be akarják őt ide zárni, minden ok nélkül! Csak a szülei – legfőképp az anyja – nehogy hagyja ezt, mert akkor nem nagyon lehet mit tenni. De azért tenni fogok ellene, ha kell, pereskedek.
Amikor az anyját felhívtam azzal, hogy lánya az idegosztályon van, elkezdett velem üvölteni, hogy hogyan került oda. Egyből engem okolt, és persze nem nézte jó szemmel, hogy vele vagyok. De nem igazán érdekelt, plusz egy ember, aki utál, már mit számít. Közben Paul már rengetegszer hívott, de nekem Dorothy mellett a helyem. Tehát a mostani interjún én nem voltam betegségre hivatkozva. Hirtelen felálltam és elindultam megkeresni a főorvost. Mivel nem találtam ezért elmentem a recepcióra, majd miután útbaigazítottak, visszamentem a folyosóra. A legvégén volt az irodája, kisvártatva bekopogtam. Egy idősebb férfi nyitott nekem ajtót, mikor meglátott elmosolyodott.

- Á Mr. Styles jöjjön beljebb – fogadott szívélyesen, mire leültem egy fotelba, ő pedig az asztala mögé.
- Dorothy-ról szeretnék érdeklődni, hogy Ön mit gondol a „betegről”? – lóbáltam a levegőbe a macskakarmokat, vagy minek is nevezik ezeket.
- Az állapota stabil, szerintem csak nagyon megijedt, véleményem szerint semmi oka nem lenne rá, hogy ilyet csináljon. Tudtommal semmi erőszakos behatolásra nem volt nyom, de ahogy Dorothy mondta a kulcs lábtörlő alatt volt – nézett rosszallóan, nem találta a legjobb ötletnek, hát tényleg nem a legjobb hely. – Tehát azon kívül, hogy néha ordibál, és idegeskedik, ami ilyenkor stresszes helyzetben normális, valószínűleg semmi baja, de a pszichológusnak még lesz hozzá pár rutin kérdése – fejezte be mondandóját. Bólintottam, hogy egyetértek.
- Egy kérésem is lenne: lehetne azt, hogy minden adat titkosított legyen? Nagyon fontos lenne, hogy a média ne azt állítsa, hogy a barátnőm őrült – vágtam fancsali képet.
- Természetesen, ezek mindig titkosítottak – felelt.
- Köszönöm – álltam fel, majd kezet fogtam az orvossal és távoztam. Kifújtam magam, ezen is túl vagyunk. Visszasiettem kedvesem szobájába, aki még mindig aludt, de nem volt egyedül: Stephanie ült mellette és keservesen sírt. Tehát nem bírt otthon maradni, bejött hozzá.
- Stephanie jól vagy? – kérdeztem, miközben magamhoz öleltem.
- Minden az én hibám, miattam ment vissza, mert azt hitte, nem mentem suliba, miattam akarják ide bezárni, érted Harry? – Vállamon sírta ki magát legjobb lánybarátom, én pedig csak vigasztaltam.
- Hidd el, hogy ez nem így van, ne okold magad, kihozzuk innen – biztattam tovább. Nem adhatja fel, ahogyan én sem. – Felhívom Niall-t, hogy vigyen hozzánk rendben? – bólintott, én pedig gyorsan tárcsáztam. Öt percen belül már négyen voltunk a kórteremben, Niall engem szidott le, amiért nem voltam az interjún, Stephanie pedig még mindig a vállamon sírt. Közben bejött egy orvos, hogy fejezzük be, mert a beteg nyugalmát zavarjuk.
- Stephanie gyere – tárta szét Niall karjait, miközben hirtelen lenyugodott. Stephanie kissé félénken ment oda hozzá, de én tudtam, Niall akármennyire is dühös rám, lányt sosem bántana. Főleg nem szíve választottját. Stephanie elbúcsúzott barátnőjétől, mire mi ismét kettesben maradtunk. Mellette kellett volna lennem reggel, mikor hazament. Akkor most semmi probléma nem lenne, én megvédtem volna, most nem félne, és minden rendben lenne. Azon kívül, hogy a házuk romokban. De most nem fogom magam sanyargatni, a legfontosabb, hogy felépüljön, és ismét hazamehessen. Egy olyan otthonba, ahol biztonságban van.