64. rész: Jasmine, ki ez a fickó?

Kedves  Olvasók!

Meghoztam az új részt, ismét Louis szemszögéből. Remélem meglepődtök, hogy ki az a lány. Várom a véleményeket a részről, és igyekszem megírni a következőt. Jó olvasást, xoxo L*encii.~

~.Louis.~

„Akik egymáshoz tartoznak, azoknak a sors mindig talál egy újabb alkalmat a találkozásra.”

Ott ültem, mondhatni két tűz között, miközben minden szempár rám szegeződött a baráti körömből, mert ők tudták ki van a kifutón. Én csak néztem tovább a lányt, akiről közben el is felejtettem, hogy modell. Ő kicsit zavaros tekintettel nézett rám, és ha jól láttam, szaggatottan vette a levegőt. Egyedül Alisha nézett összezavarodottan, de most nem tudtam rá figyelni. Előredőltem és Dorothy pillantásait kerestem segítségért „kiáltva”. Ő se tudta mit tegyen, csak zavarodottan próbálta feldolgozni a történteket. Jessi, az én Jessim él és virul, ráadásul Párizsban van, és Channel ruhákat mutat be. Az élete fenekestül megváltozott, befutott modell lett. Csak én ebből kimaradtam. Kimaradtam azokból a hónapokból, amikor ott lehettem volna vele, hogy támogassam és erőt adjak neki. Helyettem biztosan megtette más! Mert egy ilyen szép lány nem sokáig marad egyedül. Idegesen pillantgattam körbe, majd Paul tekintetével találkoztam. Írtam neki egy üzenetet, hogy „te tudtál erről?”. Hamarosan válaszolt is, miszerint fogalma sem volt, hogy kik lesznek a mai modellek, mivel azokat nem szokta megnézni. Idegesen fújtam ki a bent tartott levegőt.
- Louis, jól vagy? – kérdezte meg Alisha, miközben zavarodott arcomat figyelte.
- Itt már semmi sincs rendben – válaszoltam, majd próbáltam felvenni műmosolyomat, és várni, hogy végre hazamehessek. A percek még lassabban teltek, mint eddig. Most már csak arra vágytam, hogy a saját ágyamba lehessek, és hogy egyedül haljak meg, 9 kutya társaságában. Nem szeretem a macskákat, na, mindegy. Ahogyan véget ért az egész, talán feltűnően gyorsan pattantam fel, és indulni készültem. Alisha derekát szorongattam, miközben próbáltunk kiverekedni a tömegen. Hirtelen egy kéz rántott ki a tömegből, mire rémülten tekingettem körbe.

~.Jessica.~

„El akartam felejteni, tovább kellett lépnem. Ott hagyott ezért hát elmenekültem. Azt hittem már nem szeretem, de ahogy újra találkoztunk, rájöttem, hogy az iránta érzett szerelmem felejthetetlen.”

Ez nem lehet igaz! Mit keres itt? Nem szabadna itt lennie. Új életet kezdtem, amibe ő már nem fért bele. El kellett felejtenem, túl kellett lépnem rajta, és idővel minden a helyére került.

Zavarodottan vonultam végig a kifutón, és azon gondolkoztam, hogy ki az a lány mellette?
Hát a barátnője, azt hitted várni fog rád? – kérdezte a belső hangom, mire próbáltam kizárni azt. Pedig teljesen igaza volt. Ott hagytam, és nem várhattam el tőle, hogy megkeressen. De én azért hagytam ott, mert ő sem volt ott akkor, mikor szükségem volt rá. A függönyök mögül még visszanézte, de már csak távolodó alakját láttam, ahogyan a mellette lévő lány derekát szorongatja, én pedig teljesen megsemmisültem. Sietve mentem az öltözőmbe és kapkodtam magamra a ruhámat, minél hamarabb a hotelban akartam lenni. Nem láthatom meg még egyszer, azzal minden seb újra felszakadna. Levettem a gondosan megtervezett gyönyörű Channel ruhát, majd a sajátomat kaptam magamra. Elmentem a mosdóba megigazítottam a sminkemet, majd felhívtam a testőrömet, hogy én már mennék haza. Addig bent várakoztam és idegesen tördeltem az ujjaimat. A sofőr dudált egyet én pedig elindultam a kocsi felé.

~.Louis.~

Egy eldugott sarokba húzott Dorothy, aki bosszúsan nézett rám.
- Neked teljesen elment az eszed? Itt van és hagyod elmenni? Most rögtön megkeresed és beszélsz vele – szólt rám ellentmondást nem tűrő hangon, mire szinte megrémülve néztem rá.
- Vigyázzatok Alisha-ra, majd találkozunk – kiáltottam még utána és visszafelé indultam el a tömeggel szemben. Néhányan dühösen néztek rám, amiért próbáltam köztük átfutkosni, de valahogy nem érdekelt. A filmekben most jönne az a rész, hogy az emberek a fejük fölött adogatnak át, hogy átjuthassak, de persze itt nekem kellett átvergődnöm. Mert ez a kőkemény valóság. Egy ajtóra ki volt írva, hogy idegeneknek belépni tilos, ezért hát bementem. Úgy voltam vele, hogy erre találom a modelleket. Benyitottam egy ajtón, mire néhány lány felsikított, mert éppen öltöztek. Nem volt kiírva, hogy öltöző! Próbáltam feltűnés nélkül tovább menni.
- Uram, maga mit keres itt? – kérdezte egy öltönyös fickó, akinek testőr feelingje volt.
- Jó napot! Egy bizonyos modellt keresek, Jessica Simpsont – mondtam neki nyugodt hangnemben. Megnézte a listáját, majd megcsóválta a fejét.
- Nem ismerem – mondta ki ridegen, és felém közeledett, hogy kidobjon. Magam elé raktam a kezem, hogy próbáljak védekezni, de nem igazán ment.
- Láttam ma fellépni, láttam, higgye már el! – kiáltottam, de nem figyelt rám, csak felkapott a hátára és a legközelebbi ajtón kidobott. Leporoltam öltönyömet, mintha annyira koszos lett volna, majd idegesen fújtattam egyet és arrébb álltam. Megpillantottam egy gyönyörű szőke hajú lányt, aki épp a kocsijához tartott, mire feleszméltem, már hangosan elkiáltottam magamat:
- Jessica! – De ő nem fordult hátra. Sietve mentem utána, miközben a nevét mondogattam, majd beálltam elé, de sajnos az nem ő volt. Sűrű bocsánatkérések közepette álltam be valami tető alá, hogy ne ázzak el, és vártam a csodára. Elővettem a telefonom, és dobtam egy SMS-t Dorothynak, hogy „nem találom S.O.S.” Rögtön írt is vissza, hogy hol vagyok, meg hasonlók. Elkezdtünk beszélgetni és ő, mint valami kém kezdet el keresési útvonalat gyártani, hogy hogyan menjek be az épületbe meg ilyenek. De erre nem volt szükségem, mert akkor egy újabb lány lépett ki az ajtón, akinek már az arcát is láttam. Először inkább megbújtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg ő az. Idegesen tördelte az ujjait, majd tárcsázott és elkezdett beszélgetni valakivel, arról, hogy most már jöjjön érte. Kifújta a bent tartott levegőt, majd visszament az épületbe mire sóhajtottam egyet. Lehet az elülső ajtón fog elmenni. Ezért hát körbementem az épület körül és ott várakoztam. Nem történt semmi, de megpillantottam egy autót, ami fénysebességgel sietett a hátsó udvarhoz. Talán őt hívta – gondoltam magamban. Futva visszasiettem és lihegve néztem az eseményeket: Jessica az autó felé siet, mire én utolsó reményemben utána mentem.
- Jessica! – kiáltottam el magamat, de ez a lány se fordult meg. Eljátszottam ugyanazt, mint a másik lánnyal, majd mikor felém fordult szinte lesokkolt. Szitkozódott egy sort, majd lehajtotta fejét és a földet kezdte bámulni. Közben a sofőr kipattant az autóból és kezét fegyverére téve közeledett felénk.
- Jasmine, ki ez a fickó? – kérdezte meg. Ki az a Jasmine? Mi van? Jessica kifújta szeméből frufruját, majd félően pillantott testőrére. Várjunk csak, mikor lett frufruja?
- Alvin – kezdett bele Jessi, én pedig majdnem elröhögtem magam. Ne mondja, hogy ennek a kemény fickónak Alvin a neve? Ez röhejes. – Tudod, róla már meséltem. Ő Lou – mondta ki a varázsigét, én pedig azon gondolkoztam, hogy jó-e nekem, ha tudja, ki vagyok, és egyáltalán miket mesélhetett neki Jessi, vagyis Jasmine. Vajon elhordott mindennek, hogy milyen szemét vagyok, vagy mindent elmesélt elejétől a végéig, hogy én igyekeztem mindig mellé állni, és segíteni, de ő lelépett? Vagy lehet az is egy félreértés volt? Azért mert egyszer pont, mikor felébredt nem voltam bent, azt hitte, hogy meg se látogattam, soha? Hogy nem ért annyit a szerelmünk, hogy ott üljek és reménykedjek, hogy felébred? Talán így történt, és akkor én vagyok a szemét. Alvin még mindig nem nézett rám barátságosabban, tehát biztos nem mesélt rólam jókat.
- Jessi, akarom mondani, Jasmine, miért mentél el? – kérdeztem miközben már férfi létemre a könnyeimmel küszködtem.
-  Hogy miért? Szerinted? – Jött nekem és lökött el magától - Felébredtem, és mit kellett látnom? Hogy ott fekszek egyedül a kórteremben, és senki nem vár rám – mondta, mire meg akartam ölelni, de ő csak mellkasomat ütötte. Sírt, keservesen, ahogyan még sose. Nem akarom, hogy miattam sírjon! Alvin kinyitotta az autó ajtaját, mire beültettem Jasmine-t, és kisebb habozás után én is beültem mellé. Alvin rátaposott a gázra és elindultunk, valószínűleg Jasmine hotelszobájához. A tükörből dühösen méregetett ez a fickó, amitől nem éreztem magam jobban. Jasmine haját simogattam, és próbáltam nyugtatgatni, miközben legbelül majd megőrültem, hogy miattam ment el. Az a fránya három nap! Kellett Paul-nak beszervezni valami hülye fotózást, meg dedikálást. Hamarosan odaértünk egy szállodához, ami mint kiderült, pont a miénkkel szemben van! Ekkora szerencsét! Jasmine közben elaludt, ezért ölembe vettem fáradt testét. Alvin át akarta venni, de legyintettem egyet, hogy hagyja.
- Mikor megy a repülője? – kérdeztem meg Alvintól, reménykedve, hátha ugyanazzal a járattal megy, mint mi.
- Nem megy vissza – mondta, mire sokkolva néztem rá, majd felkísért minket a szobába. – Új élete van, amibe te nem tartozol bele – jelentette ki. Ezt most komolyan ő akarja eldönteni? Majd Jasmine megmondja, mit szeretne. Bementem a szobába, ahol hatalmas luxus fogadott, de már megszoktam. Megkerestem a hálószobáját, majd lefektettem a francia ágyra és visszamentem a barack színű nappaliba. Csak leültem a kanapéra, és azt terveztem, hogy éberen fogok őrködni, mert félek, hogy megint elmegy. Unalmamban a házban kezdtem mászkálni, mire felfedeztem még egy hálószobát, ezért halkan benyitottam. Egy körülbelül velem egy idős fiú feküdt az ágyban. Hogy mi? Ugye nem a barátja? De akkor egy ágyban lennének, és a divatbemutatón is láttam volna. Melyik a jobb? Ha a nappaliban talál rám a gyerek, vagy ha befekszek Jasmine mellé és ott talál meg? Talán az utóbbi jobb lenne, hisz mégis csak Jasmine ki tudna menteni, hogy ki is vagyok. Vagy ő fog leütni, amiért befeküdtem mellé. Mindegy, végül bebújtam mellé, és óvatosan karjaimba zártam apró testét. Írtam Dorothy-nak egy gyors helyzetjelentést, majd Jasmine-ra szenteltem figyelmemet.
- Jó éjt szerelmem, sosem hagylak még egyszer el – mondtam suttogva, majd egy apró puszit nyomtam hajába és próbáltam elaludni. Előre féltem a reggeltől…