36.rész: Első nap

Reggel felkeltem és hamar kiugrottam az ágyból. Örültem, hogy itt csak 9-kor kezdődik a suli, mert így tovább alhattam. Izgultam az első nap miatt, főleg, hogy egy összeszokott társaságba fogunk menni. De ha senki nem fog szeretni, nekem akkor is ott lesz Stephanie és ez megnyugtat. Előszedtem az ünneplőruhámat, és a gimis nyakkendőmet is. Elég ronda arany színű. Felöltöztem, átmentem Stephanie-hoz, aki már nagyban készülődött és együtt mentünk le reggelizni. Anyu már elment dolgozni, ahogy apu is. Megittuk a reggeli kávénkat, majd eltüntettünk egy-egy pirítóst és visszamentünk készülni. Én kicsit kisminkeltem magam, majd fogat mostam, megcsináltam a hajamat és a táskámat magamhoz véve siettem le a lépcsőn, majd felvettem a cipőmet és bevártam Stephanie-t. Közben írtam Harry-nek egy „Jó reggelt♥ Mindjárt suli, szurkolj, sok sikert a koncerteken, majd még hívlak! xx Dorothy.” üzenetet. Elindultunk az iskolához. Az úton alig beszélgettünk, mindketten izgultunk mi is fog történni. Az iskola nem volt messze, 10 perc alatt oda is értünk. Az iskola előtt csoportok álltak és beszélgettek. Mindenki megbámulta a két idegent, aki a suliba tart. Előrenézve próbáltam kikerülni a kérdő pillantásokat és nem törődni velük. A bejáratnál nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót. Balra egy 30-as éveiben járó hölgy ült egy kis szobában. Ő lehetett a portás, ezért odamentünk hozzá.

- Jó reggelt! Az új diákok vagyunk a 12. osztályban, nem tudná megmondani merre van a termünk? - kérdeztem kedvesen.

- Sziasztok! Gyertek utánam, előtte még van egy- két elintézni valótok – mondta monoton hangon, majd elindult az emeletre. Egy folyosón mentünk végig, majd a portás bekopogott egy ajtón és bement. Mi kint megvártuk. Egy 40-es férfival jött ki, akiről anyu szerintem már mesélt. Azt hiszem ő lesz az osztályfőnökünk.

- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre.

- Sziasztok! Mr. Tonkin vagyok. Ti vagytok az új diákok? - kérdezte. Mi csak bólintottunk.- Rendben. Alá kell írnotok néhány papírt, majd kaptok egy-egy szekrényt és utána várlak titeket az osztályteremben – mondta. - Gyertek velem – készségesen követtük a – gondolom - tanáriba, ahol aláírtunk pár számomra jelentéktelen papírt, majd kaptunk egy kódot a szekrényünkhöz.

- A 2. emelet 5 – s terembe kell jönnötök – mondta azzal eltűnt.

- Szerinted merre van a szekrényünk? A teremnél? - kérdeztem Stephanie-t.

- Szerintem ja – mondta unottan. A terem felé vettük az irányt, majd a szekrények között megkerestem a 269-es és a megpróbáltam kinyitni. Sikerrel jártam, természetesen a szekrény üres volt. Beleraktam a bőrdzsekimet, majd visszazártam és a teremhez mentünk. A tenyerem izzadt, a lábaim remegtek és a levegőt gyorsan vettem. Kis híján elájultam. Lassan benyitottam és miután beléptünk hangosan mindketten köszöntünk a bent lévőknek. Három lány halkan beszélgetett – ők normálisnak tűntek –, míg másik három lány OBEY sapkában nyomta, annak ellenére, hogy ünneplő volt rajtuk. Ők lehettek a menő „swag”-ek. Aztán ott volt egy plázacica csaj, akinek gondolom még nem érkeztek meg a csatlósai. Platinaszőke festett haj, 2 kg smink, miniszoknya. Ráadásul most is épp a körmét reszelte. A fiúknál is kialakult a hierarchia. Páran körbeültek és hangosan nevettek egymás hülyeségein – köztük volt egy ikerpár - , míg egy fiú csak olvasott, ketten pedig csendben elfoglalták magukat. Kerestünk két szabad padot, ahol nem volt táska és leültünk. Sajnos nem egymáshoz közel ülünk: Stephanie a második sorban az ajtó felől, míg én az utolsó sorban ülök középen. Egy swag csaj közeledett felém, és nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy inkább ne.

- Bocs, de ez az én helyem – mondta flegmán, majd megállt előttem és várt. Észbe kaptam ezért sietve felálltam és egy halk bocsánatkérés után új hely után koslattam. A csendes lányok egyike segített is, amit megköszöntem.

- Amúgy Dorothy vagyok, a barátnőm pedig...-Nem tudtam befejezni a mondatot, mert közbevágott.

- Stephanie. Tudom ismerlek titeket. Nagy rajongótok vagyunk a barátnőimmel – mondta elpirulva. Közben Stephanie és a lány barátnői is odajött hozzánk.- Engem Christine-nek hívnak – mutatkozott be.

- Engem pedig Abby-nak hívnak, őt pedig Eliana-nak és nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket – nézett ránk csillogó szemekkel. Na ettől féltem, hogy másként fognak ránk nézni. Most pedig döntsem el, hogy a hírnevem miatt, vagy magamért fognak kedvelni? Vagy miután találkoznak a fiúkkal, már el is tűnnek? Bár ők nem olyannak tűnnek, de nem a külső számít. Akár az a swag csaj is lehet kedves. Még egy kicsit ismerkedtünk velük, majd miután szerintem mindenki megérkezett, a tanár bejött és elkezdte az órát.

- Jó reggelt! Remélem megismerkedtetek két új osztálytársatokkal Dorothy-val és Stephanie-val. De azért megkérünk titeket, mondjatok magatokról pár szót – mondta majd leült és én magamat feláldozva felálltam.

- Sziasztok! Dorothy White vagyok, Magyarországról származom. Különböző okok miatt költöztünk a családdal Londonba, de nyomós ok volt, hogy apukám itt kapott munkát. 17 éves vagyok. Imádok zenét hallgatni és utazni – fejeztem be mondandómat. Leültem, majd körbenéztem. Mindenki unottan nézett maga elé, hát remélem, hogy ez nem a rövid beszámolóm miatt. Stephanie váltott engem, majd idegesen, de ő is szólásra nyitotta száját.

- Hali! Stephanie Silverman-nak hívnak, Budapestről jöttem. Barátnőmmel lakok. 17 éves vagyok. Szeretek gitározni és énekelni is, bár azt kevésbé tudok – mesélt magáról röviden, majd visszaült a székére.

- Köszönöm, akkor most menjünk le a tornaterembe megnézni az évnyitót – mondta a tanár úr. Az ajtóba állt mi meg kettesével mögötte sorakoztunk. Bár ezt nem nevezném annak: a csendesek párba álltak, mi mögéjük, a többiek pedig össze-vissza. A tanár csak legyintett, majd az udvarra mentünk és osztályonként álltunk fel. Az igazgató középen állt és elkezdte a beszámolóját. Elején még próbáltam figyelni, de utána halálra untam magam. Minden egyes „öhm” vagy „őőő” után egyre idegesebb lettem. Miért nem tud rendesen beszélni? Ez alapkövetelmény egy igazgatónál. Mindegy inkább nem húztam fel magamat ilyen „apróságokon”. Miután vége lett a prédikációnak mehettünk a termünkbe. Mikor beértek megszólalt a csengő. Bementünk a terembe és mindenki elfoglalta a helyét. Hozzám odajött Stephanie és beszélgettünk. Majd később a többiek is odajöttek hozzánk „bemutatkozni”. Ha jól számoltam összesen 20-an voltunk.

- Cső! Hogy van a drága nyálgéped? - kérdezte flegmán egy „swag”. Azt hiszem Harry-re akart utalni. Döbbentem néztem rá.

- Hagyd, Quinn mindenkivel ilyen – szólt hozzám egy fiú, szőkésbarna haja volt és kék szeme. - Amúgy Nath vagyok.

- Én pedig Dorothy – mondtam. Nagyon kedvesnek tűnt Nath.

- Te vagy Stephanie igaz? - kérdezte meg féloldalas mosolyával az ikrek egyike.

- Igen, te pedig....- kezdte el Stephanie, arcán enyhe pír volt.

- Bryan – mondta ezek szerint Bryan. Haja szinte fekete volt, lencse nélküli szemüvege keretezte az arcát. Gesztenyebarna szemei csak úgy csillogtak. Meg kell mondani helyes fiú volt. - Te komolyan az a Stephanie Silverman vagy? Annak a hírességnek a barátnője?- kérdezte elámulva.

- Igen én – mondta nevetve Stephanie és arca egyre pirosabb volt. Szegény, már az első nap zavarba hozzák.

- Sziasztok! Én Crystal vagyok és csak előre szólok, hogy nálam szebb senki nem lehet, mert különben megjárja, na puszi – azzal el is húzott a szőke cicababa. Ennél nyávogósabb hanggal még életemben nem találkoztam.

- Jézusom, ő komolyan az osztálytársunk? - kérdeztem meglepetten.

- Igen – mondták unottan. - Folyton nyávog, ritka idegesítő egy ember – mondta Bryan.

- Ebben már most egyetértünk – mondta Stephanie, majd lepacsiztak. Ezek után még bemutatkozott a másik két swag lány, akiket Hazel-nek és Harper-nek hívnak. Kedvesebbek, mint Quinn, az egyszer biztos. Crystal barátnőjét Ashlee-nek hívják, őt akár nevezhetjük normálisnak is. Aztán a fiúknál ott van Bryan ikre, Alex. Nagyon kedves srác, de róla mindig az exem jut majd az eszembe, szóval nem tudom, hogy jóba leszünk-e. Andy-nek hasonlóan göndör haja van, mint Harry-nek, bírom a gyereket. Austin igazi nőcsábász, őt azt hiszem el fogom kerülni. Barney egy irtó cuki gyerek. Alacsony, kék szeme van, és olyan mintha az öcsém lenne. Vele nagyon jól ki fogok szerintem jönni. Ahogy körbenéztem, még volt 4 számomra idegen fiú. Egyik könyvet olvasott – ahogy reggel is – a másik kettő csendben beszélgetett. A negyedik pedig körülöttünk lézengett. Crístal szúrós pillantásokat küldött felénk, azt hiszem nem tetszik neki, hogy háttérbe szorult. Ez van drágaságom. Christine, Abby és Eliana csak rám mosolyogtak, viszonoztam a gesztusukat. Összetalálkozott a tekintetem az egyik fiúéval, akit még nem ismerek. Elmerengtem gyönyörű zöldeskék szemeiben. Majd megráztam a fejem és visszatértem a valóságba.

- Jajj be sem mutatkoztam Dorothy vagyok – mondtam megilletődve. Ő rám emelte csodás szemeit és úgy válaszolt.

- Én pedig Tyler – mondta. Próbáltam nem a szemébe nézni, mert annyira gyönyörű, hogy szinte rabul ejt. Inkább megnéztem hogyan is néz ki: a haja barna, elég magas, arcán pár szeplő van. Egy egyszerű térdig érő farmert visel, enyhe V nyakú pólóval. Szerencsére a csengő félbeszakította merengésemet, mert elég gáz, hogy már percek óta őt figyelem. Leültem a helyemre és elővettem egy füzetet meg egy tollat, felkészülve a jegyzeteléshez. A tanár bejött szemében reményt láttam megcsillanni. Reméli, hogy ebben az évben a diákok jók lesznek, leteszik az érettségit és végre elhúznak. Leült és elkezdett beszélni. Lediktálta az órarendet, pár fontos közeledő programot és hasonlókat. Unottan irkáltam le amiket mond, közben néhányszor elkalandoztam és figyeltem a többieket. A normálisabb lények jegyzeteltek, a többiekről ez nem mondható el. Az se, hogy normálisak, és nem is jegyzetelnek. Quinn a kelleténél hangosabban ecseteli, hogy milyenek az új diákok – azaz mi. Próbáltam nem odafigyelni, de azért néhány szót elcsíptem: nyálas, hírnévre vágyó, ribanc. Hát azt hiszem ezeket nekem – vagy nekünk – szánta. Nem akartam felhúzni magamat, mert az nem lenne jó. Továbbfigyeltem, ahogy a fiúk galacsinokat dobálnak Abby hajába, aki reménytelenül próbálja védeni magát. Vagy ahogyan a hintázó olvasó fiút majdnem felborítják és hasonlók. Majd megláttam Stephanie-t aki szorgalmasan jegyzetelt, ezért észbe kaptam, hogy óra van. Majd elkérem tőle, amit nem írtam le. Ez az óra is hamar eltelt, és én siettem le Stephanie-val a nyomomban, hogy megkeressen a büfét és valami ehetőt vehessek. Mivel nem találtam, ezért a hozzám legközelebbi emberhez odamentem, hogy megkérdezhessem. Befurakodtam egy kisebb tömegbe, és a középen álló fiúra néztem. Mindenki értetlenkedve nézett rám, zavarta őket, hogy a srác nem rájuk figyel.

- Szia. Meg tudnád mondani merre van a büfé? - kérdeztem meg kedvesen. Kicsit zavarba ejtő volt, hogy szinte minden szempár rám szegeződött, szerintem a suli nagymenőjéhez szóltam. Pár halk megjegyzést meghallottam, de ahogyan Quinn-nel is tettem, inkább hagytam a francba.

- Hello. Ja persze, gyere velem – mondta, azzal elindult és én követtem. Hátulról közben szemügyre vettem: térdig érő farmer, amelybe nem ártana egy öv, egyszerű színes póló, napszemüveg, felzselézett szőke haj. Hátranézve megpillantottam Stephanie-t, aki kissé lemaradva, de siet utánam. A folyosó végén megálltunk és ő egy kis ajtó felé mutatott. Halkan megköszöntem, majd bementem.

- Várj mi a neved? - kérdezte meg, miközben megfogva a karomat visszahúzott.

- Dorothy és a tied? - Kicsit furcsálltam, hogy érdeklődik felőlem.

- Daniel, neked csak Dan – mondta. Biccentettem és bementem a büfébe. Egy fiatal kiscsaj állt a „pult” mögött és szolgálta ki a diákokat. A sor nagy volt, rengeteg fiú vásárolt, akik próbáltak flörtölni a lánnyal. - Szánalom – gondoltam magamban. A csaj persze csak jól jár, hisz többen vásárolnak nála. Így kell ezt csinálni. Körülnéztem és mindenféle étel ital volt. Édességek is voltak bőven. Egy kakaós csigát választottam ki. Barátnőm nagyon szemezett egy csokival, ezért azt is vettem. Kifizettem, majd kiléptünk a folyosóra. Odaadtam neki a csokit, amiért egy puszit kaptam az arcomra. Halkan felnevettem rajta, majd körbenéztem és Dan köre most itt volt szinte mellettünk. Elsuhanva mellettük ránéztem, majd elmosolyodtam, ahogyan ő is tett.

- Harry – mondta Stephanie. Értetlenül néztem rá, ezért folytatta. - Ott van neked Harry és szereted ezt ne feledd, akármilyen Dan féle srác jön – elnevettem magamat butaságán.

- Nyugodj meg, Dan csak haver, vagy még az se, csak beszélgettünk – mondtam magabiztosan és teljesen őszintén. Sosem szeretnék bele egy olyan srácba, aki ha velem nem is, de mással biztosan bunkó, el van magától szállva és a többi. Meg amúgy is ott van Harry. De nem kell magamat ezzel bizonygatnom, hisz ez sosem következhetne be. Ezt én nagyon is tudom. Mellesleg lehet, hogy nálam fiatalabb, vagy egyidősek vagyunk, mivel itt mi vagyunk a végzősök. De jó ezt kimondani. Mi leszünk a figyelem központjában és már előre félek mi vár majd ránk, a „hírnevünk” miatt is. Siettünk a termünkbe mert félő, hogy elkésünk. A tanár előtt estünk be a terembe. Rosszalló pillantással nézett ránk, de aztán elmosolyodott. A helyünkre siettünk és elfoglaltuk azt. Remélem ez az óra nem diktálással fog telni.

- Gyerekek! - szólított meg minket a tanár mire mindenki elhallgatott. - Mindenki meséljen a nyári szünetéről, kezdjük szépen sorjába – mondta. Az első egy fiú volt, aki mindig csendben olvasgat. Még mindig nem tudom a nevét szegénynek. Ő egy könyvtárban volt diákmunkán, és szabadidejében rengeteget olvasott. A tanár ennek nagyon örült, a diákok inkább kiröhögték. Stephanie következett, az ő nyarát tudom, hisz végig velem volt. Egy páran néhányszor kigúnyolták barátja miatt, amiért irtó dühös lettem, és azt hiszem az én beszámolómban meg is említem. Az óra felénél értünk el hozzám, ezért felálltam és magabiztos tartással kezdtem bele:
- Én a szülinapom után Londonba mentem, egy One Direction koncerten is voltam, a nyaram további felét a bandával töltöttem és a turnéjuk egy részén is jelen lehettem. Szeretném még elmondani a drága kedves jóakaróknak, hogy aki ki meri nevetni Stephanie-t vagy bármi, az rosszul jár, de ezt ne vegye fenyegetésnek a tanárúr – mondtam és Quinn-re sandítottam. Azt hiszem nem leszünk jobban. Ez és a következő óra is beszámolókkal telt, legtöbbjük számomra nagyon érdekes volt. Végre kicsöngettek az utolsó óráról is és siethettem haza.

- Te komolyan megfenyegetted az osztályt? Nem vagy normális – hitetlenkedett Stephanie.

- Dehogy én csak tisztáztam az alapszabályokat – kacsintottam rá. - Figyelj, nem akarom, hogy bántsanak, én se vagyok olyan erős, de te ezt kimutatod.

- Nem is – mondta durcásan. - Na jó lehet, de nem tehetek mást.

- Nem baj, majd megvédünk – mondtam. A hazafelé utat végig beszélgettük. Az ajtóban nagy meglepetésemre egy csomag állt. Leolvastuk a küldőt és egymásra néztünk: nem hittünk a szemünknek...