57.rész: Hazalátogatás

Kedves Olvasók!
Itt van az új rész, ami nem annyira tartalmas, de ilyen is kell néha. Remélem tetszeni fog nektek, várom a véleményeket. Jó olvasást, xx L*encii.~

Reggel nagyon korán kellett kelnünk ahhoz, hogy elérjük a reggel 6 órai járatot Budapestre. Fáradtan keltem ki az ágyból, tegnap elég későn értem haza, mert a szüleim már aludtak. De legalább nem látták, hogy más ruhában jövök haza, na, akkor lett volna nagy veszekedés. Lementem megreggelizni, majd visszamentem a szobámba és bepakoltam egy kis táskába két napra elegendő holmit. Majd felvettem egy egyszerű farmert kötött pulcsival, és a fürdőben próbáltam valami normális kinézetet magamra ölteni, majd késznek is nyilvánítottam magam. Lementem a nappaliba és megvártam a többieket. Mikor készen voltak, kivittük a táskákat és hívtunk egy taxit. Én hátul ültem az ablak mellett, a bal oldalamon pedig apu ült. Írtam Harry-nek egy üzenetet, majd eltettem a telefonom, és csak néztem a mellettünk elsuhanó tájat. Szerencsére magammal hoztam az új fényképezőgépemet és így lefotóztam a kocsiban ülőket, meg mikor megálltunk a pirosnál akkor Londont is. Lehet, csinálok majd egy oldalt, amin a képeimet fogom megosztani a világgal. Hátha lesz belőle valami komolyabb is. Nagyon tetszik az új fényképezőgépem, kiváló képeket készít. Míg ezen gondolkoztam, oda is értünk a reptérre. Kivettük a csomagjainkat és az ellenőrzéshez mentünk. Mindegyiken átmentünk, ezután pedig leültünk egy padra és vártunk. Hamarosan bemondták, hogy felszállhatunk a járatunkra, ezért a repülő felé mentünk és elfoglaltuk a helyünket. Stephanie mellett ültem, a mögöttünk lévő ülésekbe pedig a szüleim ültek. Elég hosszú útnak bizonyult, de könnyen el tudtam magam foglalni. Zenét hallgattam, filmet néztem, ettem, Stephanie-val beszélgettem, és már oda is értünk. Leszállhattunk a gépről, majd elmentünk a táskánkért és megtaláltuk a rokonainkat, akik ránk vártak. A szülinapom óta nem láttam őket, szinte futottam feléjük. Nagyon boldog voltam, hogy viszont láthatom őket. Nagyon sokan eljöttek: Stephanie szülei és nagymamája, unokatestvérek, keresztszülők. Először a keresztszüleim köszöntöttem, akiket nagyon imádok. Kicsit furcsa volt magyarul beszélni, mert már a családommal se úgy beszéltem. Ezért kicsit rosszul éreztem magam, de azért igyekeztem a legnormálisabban beszélni. Elfuvaroztak minket, és mivel a régi házunkat eladtuk, ezért a rokonoknál szálltunk meg. Mindannyian összegyűltünk egy helyen, és beszélgettünk. Én inkább a velem egykorú unokatestvéreimmel voltam, akiket nagyon bírok. Mindenki nagyon kedvesen fogadott minket, azt hittem, már elkönyveltek minket angoloknak és nem szívesen fogadnak bennünket. Az unokatestvéreim érdeklődve hallgatták a beszámolómat Angliáról, a fiúkról (van köztük pár rajongó), meg úgy az egész félévről. Megígértem nekik, hogy a nyáron eljöhetnek hozzánk, vagy elmehetünk közösen nyaralni valahova. Eljött az ebédidő, ezért egy ünnepi ebédet tartottunk halászlével, rántott hússal, tehát igazi itteni szokásokkal. Ez már nagyon hiányzott, és eldöntöttem, hogy a fiúknak is megmutatom, hogy nálunk milyen finom ételek vannak. Estig semmit nem csináltunk, csak beszélgettünk, pletykálgattunk. Jól éreztem magam, hogy újra a családommal lehetek, akiket nagyon szeretek. De Stephanie-nak lehet a legjobb, hisz ő a szüleivel se találkozik nap, mint nap. Este miután mindenki kezdett hazaszállingózni, anyuéknak átadtuk a vendégszobát, mi Stephanie-val pedig a kanapén tértünk nyugovóra.

Másnap reggel kipihenten, de annál inkább fájós háttal keltem fel. Nem volt valami kényelmes ágy, de elég fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt kibírjam. Nem akartam, hogy a szüleim feküdjenek itt. Stephanie is felkelt, majd csak ültünk a kanapén és beszélgettünk. Nem akartuk magunkat kiszolgálni, inkább megvártuk, míg a többiek felkelnek. Nem akartam csak itt neki állni reggelizni, meg hasonlók. Lehet, hogy a rokonaimnál vagyunk, de mégse láttam őket fél éve. Írtam egy üzenetet Harry-nek, hogy ma este már találkozhatunk, és szeretem. Nem sokára valaki a folyosó végéről jött a nappaliba. Az unokatesóm volt, Dénes. Ő mondhatni a kedvenc rokonom, bátyámként tekintek rá.
- Dini! – húztam el a végét, miközben megölelgettem, és egy puszit nyomtam arcára.
- Szia, hugi, jó újra látni – mondta a hajamba. Igen a hajamba, mert legalább egy fejjel magasabb nálam. Ezért is olyan jó kosaras. Régebben együtt kosaraztunk, bár nekem nem éppen ment, de azért jól szórakoztam. Bele sem gondoltam, hogy mennyi mindent hagytam hátra, mikor összejöttem Harry-vel, és kint maradtam. De megérte, mert nagyon boldog vagyok. Viszont eldöntöttem, hogy gyakrabban fogok hazajárni, mert lehet, hogy itt nincs egy barátom se, de a rokonaim itt lesznek nekem mindig.
Mindhárman megreggeliztünk, majd a bőröndömből kivettem egy ruhát, amit felvehetnék, és elvonultam a fürdőbe. Kicsit rendbe szedtem magam, majd kimentem és a nappaliba mentem, ahol már csak Stephanie volt ott. Ő is elment a fürdőbe, én pedig kérdőn pillantgattam körbe, hogy hol lehet Dini. Majd a folyosó végéről halk lépteket hallottam, ezért odamentem. Felém közeledett, és valamit a háta mögé rejtett el. Ahogy közeledtem felé, megpróbáltam elvenni tőle, de nem sikerült. Végül megmutatta, nekem pedig könnybe lábadt a szemem az örömtől. A régi Michael Jordan-es mezemet tartotta a kezében. Neki is volt egy, meg nekem is.  Nem is gondoltam volna, hogy megtartotta. Felhúztam a pulcsimról, ő is így tett. Felvettem egy sportcipőt, mert azt is hoztam magammal, majd megvártuk Stephanie-t és kimentünk a kertbe. Igen kicsit havas volt az udvar, de miután elkotortuk a havat, már kirajzolódtak a kosárpálya vonalai. A garázsból kihoztunk három labdát, majd nekiálltunk palánkra dobni. Elég magasan volt a palánk, nem sikerült beletalálnom, ezért Dini a nyakába vett, és úgy dobtam be. Nagyon jól éreztem magamat, elkattintottunk pár képet. Átnéztem őket, és ami nagyon tetszett feltettem twitterre, azzal a felirattal, hogy „Home, sweet home ♥” Eljött az ebédidő is, ezért asztalhoz ültünk és elfogyasztottuk a karácsonyi ebédet. Most nem voltunk kiöltözve, de így sokkal családiasabbnak éreztem. Stephanie úgy döntött, elmegy a szüleihez, ezért ketten maradtunk Dinivel. Kicsit még kosaraztunk, majd a szobájába mentünk, ahol megmutatta az új érmeit, díjait. Nagyon büszke voltam rá.

- Tényleg, ez eddig eszembe se jutott, hogy állsz a lányokkal? – kérdeztem meg kíváncsian, és lehuppantam az ágyára.
- Hát – sütötte le szemét – van egy lány, aki a mi egyesületünkben kosarazik, és vele vagyok együtt majdnem fél éve- mondta ki, majd mutatott egy képet a telefonjában róla. Nagyon szép lány, és mindketten megérdemlik a boldogságot. Örültem, hogy összejött neki, mert már régen volt barátnője, az is átverte. A nap további részében csak beszélgettünk a régi szép időkről, meg hasonlókról, és csak akkor eszméltem fel, amikor kopogtam az ajtón. Apu volt az, és közölte, hogy mennünk kéne, mert egy óra múlva megy a gépünk. Szomorúan vettem tudomásul a hírt, majd fájón elbúcsúztam Dinitől, aki nyakamba akasztott egy kosárlabdás nyakláncot. A mezemet is odaadta emlékbe, és remélte, hogy hamarosan találkozunk. Nem tudtam mit adjak neki cserébe, ezért csak megígértem neki, hogy hamarosan találkozunk. A mezemet le se véve hagytam el a házukat, és vittem magammal a táskámat. A kocsiból még visszaintegettem nekik, majd továbbhajtottunk, nekem pedig könny szökött a szemembe. Felvettük Stephanie-t a szüleinél, aki könnyes búcsút vett tőlük, majd szótlanul utaztunk tovább. A reptérre érve átestünk a rutin ellenőrzéseken, majd egy padon ülve várakoztunk, hogy felszállhassunk a gépre. Hamarosan meg is történt, és szerencsére álomba tudtam szenderülni…